Mr. Februar varosszerte nepszeru

Ez az egyik fellepo blogbejegyzese arrol a szabadteri koncertrol, ahol a hetvegen voltunk.

Az van

hogy most nagyon nincs időm megírni, hogy mi volt az első napon, mert éppen a másodikra készülök. Csak annyit, hogy az egyetem belülről olyan, mintha a NASA egy általános iskolában telepedett volna le, minden diáknak külön számítógépe van a teremben, a gépen jelszóval kell belépni a jelszóval védett területre, meg van tanári és osztálynapló is.

Grooooaaah!!!!

East meets West - Oktoberfest a Hibiya Parkban

Amikor az iroda felé sétáltam, hogy aláírjam a kilépőpapírjaimat, véletlenül megláttam, hogy ma van az Oktoberfest nyitónapja. Mivel ma szerda van, azaz "no overtime day" a cégnél, úgy tűnt, hogy minden együtt van egy remek spontán estéhez. A spontán este egy spontán délutánnal kezdődött, amikor is spontánul megpróbáltam bébiételt venni, hogy Mr. Február is méltóképpen ünnepelhessen. Másfél óra után feladtam és az iroda melletti bioétteremben elvitelre beszereztem Mr. Február eddigi legdrágább menüjét: valamit, ami átmenet a paradicsomos húsgombóc és a fasírt között, valami fehéret és valami padlizsánosat. Ezeket először a parkban gondoltam elkölteni, amíg Ei megérkezik, ám a szúnyogok megtorpedózták a tervet, így visszamentünk az irodába. Kicsit hülyén éreztem magam, amikor a csupamárvány-süppedősbörfolteles-hiperszuperelegáns irodaház társalgójában trancsíroztam a húsgombócot, intenzív hagymaszaggal töltve meg a levegőt. Nem is értem, hogy nem hajított ki minket a biztonsági őr. Szerencsére Mr. Február annyira meglepődött az ismeretlen környezettől, hogy elfelejtett disznolkodni.
Végül megérkeztünk a Hibiya Parkba, ahol már irdatlan tömeg volt, ki tudja, honnan verődött össze ennyi üzletember ilyen korán. Volt háromtagú rezesbanda is komplett népviseletben: egy tubás bácsi pödört bajusszal, egy korosodó jódliénekesnő és egy nagyon részeg tangóharmonikás bácsi, aki felváltva üvöltötte, hogy kampai és prosit. Nagyon autentikus volt, nem is tudtam volna megmondani, hogy Japánban vagyok, hacsak:

• nem kérik el a személyimet, mielőtt sört vásároltam volna és nem figyelmeztet volna két szervező is, hogy Mr. Február nem ihat alkoholt
• nem lehetett volna takoyakit kapni
• nem pálcikával tolták volna a népek a kolbászt
• bárki is szemetelt volna, ahelyett, hogy szelektíven gyüjtötték volna a hulladékot.

Én voltam a szerencsés, aki kolbászért állhatott sorba, és mire visszaértem, már nagyon sok kollégánk összeverődött az asztalunknál, ami egyébként elég furcsa, mert Tokió olyan hely, ahol szándékosan is nehéz valakivel találkozni. A dínomdánomnak az vetett véget, hogy kifogytunk a pelenkából - hiába, a spontaneitásnak is megvannak a maga határai.

Brumi az iskolában - Évnyitó

Amit mindenképpen akartam csinálni reggel, az a hajmosás volt. Aztán olyan sok minden mást kellett csinálni, többek között rájönni arra, hogy nem 10-re, hanem 9-re kell menni (nem vettem magamra a tanároknak szóló részt), úgyhogy ez végül elmaradt, a nagy rohanásban azért sminkelésre jutott idő. A metrótól az egyetemig 15 percet kell sétálni, ez szép időben igazán kiváló, lehet látni a Tokyo Towert is, zuhogó esőben, magassarkú szandálban ügetve kevésbé. Az út mérlege, hogy ha mostam is volna hajat, akkor is szarul néztett volna ki, szemfestékből viszont kevesebb is elég lett volna, mert az arcomba csapódó víztől némileg leoldódott és kicsit gothic metálos lett. Lényeg, hogy időben érkezem, elfoglalom a helyemet a "Law Studies" tábla alatt. Egyik oldalamon az American Constitution Law-t tartó személy foglal helyet. Ezt azért vgyok kénytelen így írni, mert szerintem egy cross-dresser, csak nem tudom eldonteni, hogy férfi, aki nőnek öltözött, vagy vica versa. A másik oldalamon egy amerikai pasi, Glenn ül, aki már nem a jogi részhez tartozik, és amikor megtudja, hogy én munkajogot tanítok, rögtön elmesél egy végtelenül hosszú történetet, ami egy ismerősével történt, és én mondjam meg, hogy ugye ez a munkajogi szabályok lábbal tiprása volt-e, vagy se. A cross-dresser alkotmányjogász szerint kifejező a sminkem. Genie, a programigazgató mindenkit köszönt és bejelenti, hogy a vihar miatt csúszik a kezdés. Glenn ezt felhasználja, hogy elmeséljen egy újabb végtelenül hosszú történetet, ezúttal egy kanadai barátjáról, aki szintén megjárta a munkahelyén. Arra a következtetésre jutunk, hogy minden HR-es/jogász szemét. A cross-dresser kimegy kávéért, gyorsan megnézem a névtábláját, Ann-nek hívják, de ez még nem bizonyíték. Kezdődik a muri, bevonulunk a terembe, ahol nagyon-nagyon sok diák van. Leülünk a két sorban a fal mellé, mellettem Alex, akitől megtudom, ő hogy valójában Alexandra csak itt nem tudják kimondani a nevét, valamint hogy nagyon izgul. A dékán beszédet mond, Genie az iskola dicsőséges múltjáról beszél. Most következnek a tanárok, mindenkinek be kell mutatnia magát és a kurzusát. Lassan haladunk, mindenki az időjárással viccel. Tökre izgulok. Alex is tökre izgul, 3 percenként a fülembe súgja, hogy ő annyira izgul, hogy már nem is bírja tovább. Egy bácsi nagyon hosszan beszél arról, hogy milyen nyelveken kell mindenképpen tudnunk programozni ahhoz, hogy sikeresek legyünk a 20. században. Talán szólni kéne neki, hogy már a 21.-ben vagyunk. Alex következik. Kiperdül a pódiumra és egy szuperdinamikus beszédet tart arról, hogy ő már hány egyetemen hány diákot tanított szónokolni, itt PR-t és prezentációt tanít. Ezt csak azokhoz tudom mérni, akik vizsga előtt azt hajtogatják, hogy ők nem tudnak semmit, aztán felmondják az egész könyvet. Én következem. Grimasszá merevedett mosollyal üdvözlöm a diákokat, a fejben egész eddig fogalmazott beszédemből semmire sem emlékszem, végül súlyosabb baki nélkül sikerül elmondanom, hogy fogják itt szemeszter végére az én órámra járók kenni-vágni a munkajogot, ezen belül is remekül elsajátítani a Munka Törvénykönyvének rendelkezéseit. Utánam talpig Armaniban az International Business Law-t tartó faszi jön. Elmondja, hogy ő korábban a Harvardon tanított, és senki ne gondolja, hogy majd az ő óráján bárki is törvényszöveget fog olvasgatni, elvégre nem az általános iskolában vagyunk. Ezzel az erővel tojással is megdobhatott volna.
Szünet. Szünet után visszaáramlunk az előző terembe, hogy a diákok kérdéseikkel ostromolhassanak minket. Hozzám egy óra alatt hárman is szólnak, két japán lány megkérdezi, hogy jól kell-e beszélni angolul ahhoz, hogy felvehessék az órámat, egy malájziai ügyvéd pedig azt mondja, hogy ő mindig is utálta a munkajogot. Az arcomon minden bizonnyal csalódottság látható, mert Glenn azzal vigasztal, hogy az én célcsoportom nyilván snassznak tartja az évnyitóra járást. A hosszan beszélő bácsi átjön az én asztalomhoz, és azt mondja, hogy mindenképpen írjak könyvet. Gondolom, ezt a beszédmondás helyett érti. Glenn bólogat, ő ismer valakit, aki minden bizonnyal szívesen kiadná az írásaimat.
A diákok hazamennek, a tanárok önkiszolgálós ebédet kapnak. Fülöp-szigeteki specialitások a menü: nudli, csirke, mindenféle zselégombócok. Az egyik zselégombóchoz egy nagy, akkurátusan körbecelluxozott nejlonzacskó tartozik, amiben fehér por van. Miközben egy srác (Kent - Flash animáció) bontogatja, tőlem egy japán művtöri tanárnő megkérdezi, hogy mi van benne. Mondom, kokain, Kent hozta, hogy oldódjon a hangulat. Megáll a szedőkanál a kezében. Tényleg???!!! A japánok úgy néznek rám, mintha dealer lennék, borzasztóan érzem magam, legalább Kent nevet.
Egy kanadai fickó mellett kapok helyet, aki pénzügyi mittudoménmit tanít. Elpanaszolom neki, hogy ez az első napom, és hogy az eddigi teljesítményem, különösem a szónokasszony és az armanis kolléga közé ékelve elég szánalmas. Ő már 20 éve tanít, de még mindig nagyon izgul a mikrofonos évnyitóknál. Kérésére elmesélem, hogy kerültem ide, ideértve a Japánba jövésem történetét is. Szerinte ezek után nekem nincs mitől tartanom, nagy meglepetések már nem érhetnek az életben. Vége az ebédnek, hazajövök. Itthon mégis ér meglepetés: Mr. Februárnak kétszer is át kellett öltöznie különböző balesetek okán, amiből az egyik az volt, hogy miután a tartalmát magára boríotta, eltörte az új kávékiöntőmet. Személyi sérülés nem történt, az anyagi kár jelentős.

Hajtás-pajtás

Ezen a héten Mr. Február napközben a nagymamánál csövezik, miközben én sokat dolgozom. Sokat főleg azért, mert tegnap véletlenül kitöröltem 12 oldal óravázlatot, amit újra kell írnom. Ilyenkor reggel mindig irdatlan tömeg van a metrón, a gyerekkocsi nem igazán fér fel, a hordozóval pedig nagy a veszélye annak, hogy összelapítják Mr. Februárt. Ezért ma kisérleti jelleggel a hátamra csatoltam Mr. Februárt és elbicikliztünk oda, ahol át kell szállni a nagymamához menő, helyi (értsd: nem zsúfolt) magasvasútra. Eddig prímán ment minden. Majd hazaérkezvén az ajtó előtt észrevettem, hogy nincs meg a kulcsom. Felhívtam a nagymamát, hogy nincs-e estetleg Mr. Február táskájában. Kereste, kereste, azt nem tudtam meg, hogy megtalálta-e, mert közben lemerült a telefonom. Erre szépen visszatoltam a biciklit az úton, közben figyelmesen tekingettem jobbra-balra, hogy esetleg a járdán megtalálom. Közben arra gondoltam, hogy a kulcselvesztésre a mainál kevés rosszabb alkalom lett volna, mert Ei egész nap Ishibashiban van, ami innen kábé 3 óra vonttal és csak nagyon későn fog hazajönni. Aztán, hogy feldobjam magam, arra gonodltam, hogy de mégis lehetne rosszabb, mert legalább az idő szép. Erre mondjuk kár volt gondolni, mert 3 perc múlva bazi nagy fekete felhők érkeztek és elkezdett esni az eső. Közben megérkeztem az állomás bicikliparkolójába, ahol szintén nem volt a kulcsom. És ekkor Sherlock Holmes rájött arra, hogy ha viszont a ház bicikliparkolójába be tudott menni, akkor a kulcsot is ott kell keresnie, tudniillik az is a lakáskulccsal nyílik. Innen már gyorsan jóra fordult a történet, mert a bicikliparkolóban ugyan nem volt, de egy becsületes megtaláló leadta a portán. Nem is tudom, mihez kezdenék egy olyan országban, ahol kevesebb az egy főre jutó becsületes megtalálók száma.

Séta Kamakurában

Ez hazugság. Tudniillik, az volt, hogy a nagy cég nagy szingapúri elnökvezérigazgatója/alapítója/egyszemélyes tulajdonosa (egyszerűbben: a helyi Simon) látogatást tett Japánban. Ennek örömére a japán kis cég kis igazgatója azt eszelte ki, hogy egy pompás céges családi szombatot szervez, aminek a fenti fedőnevet adta. Ennek aztán mindenki be is dőlt, mert Kamakurában minden sarkon van egy 12. századi látnivaló, a városi séta vállalhatónak tűnt, ezért összesen 6 darab 0-5 éves gyerek érkezett reggel 10-re Kamakura állomásra, babakocsival, fejenként min. 2 táskával, mackóval, stb. Mi, mint ex-helybéliek már akkor gyanút fogtunk, amikor az állomáson a "másik" kijáratot választottuk. Hamarost kiderült, hogy a kis cég kis (gyermektelen) igazgatója, nevezzük fonetikusan Súnak, egy hard-core, 3 órás hegymászással állt bosszút családos kollégáin. Volt minden: talp alatt leomló homokos talaj, lehullott, csúszós levelek, sáros ösvény, agyagos lejtő és leginkább 40 fokos emelkedők. A világ legeslegjobb ötlete az volt, hogy mi nem vittünk babakocsit (városi puhányok lévén nem akartuk a metróban a lépcsőn vinni, mert azon az állomáson nincs lift). A menet élén Sú haladt egy térképpel, hülyeségeket harsogva arról, hogy ez egy remek alkalom arra, hogy ninjalépésben másszuk meg a hegyet, mert akkor rejtett energiák szabadulnak fel a testünkben. Vélelmezem, kevés ninjánál volt gyerek, amikor kidolgozátk a lépéstechnikát. Amikor a túra egyetlen, 5 perces szünetében Sú megkérdezte tőlem, hogy gyakoroltam-e a lépést, akkor hosszan gondolkoztam, hogy azt mondom, hogy bazdmeg, de végül csak annyira futotta, hogy nem, bár szerintem nem lehetett félreérteni. Nem tudom, ha előre tudtuk volna, hogy mire vállalkozunk, akkor mit csináltunk volna másként (Hitoshi, aki végül egy kisvonatos bébihátizsákkal kötözte a hátára a babakocsit, erre egyértelműbb választ tudna adni), mert nincsen túrahátizsákunk, meg hegymászócipőnk, asszem otthon maradtunk volna. Egy további szerencsés faktor, hogy - mint kiderült - Japánban az erdőben is olyan extratiszta nyilvános vécék vannak, amikben van pelenkázóasztal is, ezért nem kellett letenni Mr. Februárt a csalánba.

A "séta" után egy étteremben ebédeltünk, ahol nem volt pelenkázó, volt viszont dohányzás, meg nyitott konyhából érkező fekete füst. Mikor ennek programnak is vége volt, akkor a fontos emberek visszamentek Tokióba, mert még feltétlenül kellett néhány értekezletet tartaniuk egymásnak, mi pedig beültünk az étterem melletti kávézóba és hülyére röhötük magunkat. Legalább.

Képgaléria oldalt.

Szülinapi karaoke

Ma volt Jennifer szülinapi karaoke-partija, ami már 3 hete szerveződik és a lényeg az lett volna, hogy anyukák gyerekek nélkül csapnak egy görbe délutánt. Ehhez képest az emberek fele nem jött el, a másik fele pedig mégis elhozta a babukáját. Ha valakinek is kétsége lett volna, akkor elmondom, hogy nem jó 0-2 éves gyerekekkel karaokezni. A helynek amúgy volt "gyerekszobája", ami abból állt, hogy a falon mintás tapéta volt és a fotelek 30cm magasak voltak, de amúgy nem sok szórakoztató dolog volt a gyerekeknek, ezért az ilyenkor szokásos módon jártak el: kiborították a papírkosarat, leverték a poharakat, össze-vissza nyomkodták a távirányítót (bár az vicces volt, amikor a gyorsító-lassító gombot nyomogatták). Az anyukák sem érezték jól magukat, senki nem tudott végigénekelni egy dalt, mert mindig történt valami. Kivéve persze engem, mert Mr. Február a nagymamánál lett elhelyezve, de hát az én énekhangom ugye... sírtak is gyerekek.

Ma amúgy az a nap van, amikor semmi sem jön össze, szóval mér' pont a karaoke jött volna össze. Reggel Mr. Február lependerült a zsámolyáról és bevágta a fejét az erkélyajtó peremébe, ez az eddigi legkomolyabb sérülése, egy gigapúp nőtt a homlokára. Aztán ajándék gyanánt sütöttem szülinapi muffinokat, de alighanem kétszer is tettem bele sűtőport, mert kidagadtak a papírkapszliból és felrepedtek. Aztán otthonfelejtettem a fényképezőgépet. Aztán hazafelé a sarki fénymásolóban, ahol illegálisan sokszorosítom a jogeseteket, elfogyott az apróm, nem váltottak, ezért ma csak kettőre futotta.

Update: Most vettem észre, hogy Mr. Február szívószálas poharára rosszul csavartam vissza a kupakot és az összes víz kiömlött a táskámba, eláztatva a pénztárcámat és a bérletemet.