Kaputelefon

Ma egy néni felcsöngetett a kaputelefonon és hosszan magyarázott valamit, amiből egy szót sem értettem, ezt meg is mondtam. Megkérdezte, anyukám otthon van-e, mondtam, nincsen. Ennyiben maradtunk.

Lépcsőzés

A metróban általában senki sem segít a babakocsit felvinni a lépcsőn, ezt már egészen megszoktam, mert ülőhelyet sem adott át senki, amíg terhes voltam, szóval ez elég logikusnak tűnik. Az utazóközönség legeslegrosszabb tagjai amúgy a nyuggerek, akik korukat meghazudtoló tempóban nyargalnak a metró felé, és a babakocsisokat afféle könnyen lehagyható akadálynak tekintik, amit több lépcsőben szoktak beelőzni: először a liftnél nem várnak senkire, sőt az erre rendszeresített gomb segítségével belépés után, illetve azzal mintegy párhuzamosan zárják az ajtókat, majd második lépésként a peronon beszálláskor a botjukat beakasztják a babakocsi kerekek közé.

Ezzel szemben ma egy fickó már a lépcső aljáról integetett, hogy most mindjárt segít, majd segítés után hosszan elnézést kért a metróvállalat nevében, amiért nem építettek ki megfelelő felvonóhálózatot. Ez amúgy nem igaz, mert az állomások 90%-nál van, de azért jól esett utólag és összesítve az eddigi megpróbáltatásokért.

Mr. Február beszél

És azt mondta - a célszemély szemébe nézve-: Daddy. Nekem nem mondja, ezért feltételezzük, hogy valóban édesapját érti alatta.

Ma amúgy oltáson voltunk, Mr. Február a szokásos bátor formáját hozta, kitátotta a száját a vizsgálatkor, nyugodtan hőmérőzött, és akkor a semmiből egyszer csak ott termett egy debella nővér, kicsavarta Mr. Február karját és a doktornő hirtelen beledöfött egy bazi nagy tűt. Miután túljutottunk a sokkon és feltöröltük a könnyeket, megpróbáltam elmagyarázni, hogy ezt mi nem így szoktuk csinálni, hanem én előbb elmondom, hogy mi fog történni, azután Mr. Február tűri a beavatkozást, de úgy csináltak, mintha nem értenék.

A nap egy másik jó híre, hogy hála a Peti mamájától származó kommentnek, ma sikerült egy tintahalat úgy feldarabolnom, hogy egy csepp tinta nem sok, annyi sem került ki belőle. Gondolkozom, hogy esetleg szusiszakácsnak megyek. Na jó, nem, ez majdnem annyira nem vonz, minthogy hentes legyek.

Edededededededededededede

Ma egész nap ez ment, szerencsére a kitartó gyakorlás után Mr. Február mély álomba zuhant, amiből még az sem ébresztette fel, hogy a mosógép tetején felejtett ruháskosár lezuhant, magával rántva a törülközőtartót - én konkrétan azt hittem, hogy gázrobbanás történt.

Már egy hete lakunk az új lakásban, és tök jó, amint az a mellékelt képekről is kiderül. Sőt, még annál is jobb, mert a sarkon van egy játszóház, ahová egész nap le lehet menni, és rengeteg gyerek meg játék van. Sajnos rengeteg anyuka is. Minél többet értek a beszélgetésekből, annál inkább szeretném, hogy ne értsem. Különösen az idegesít, amikor összehasonlítgatják a gyerekeket, pénteken megtudtam, hogy Mr. Február egy óriáscsecsemő, ma viszont egy orosz anyuka (és egy hozzá tartozó irgalmatlanul nagy csecsemő [tessék, most én is csinálom]) megkérdezte, hogy táplálkozási zavarai vannak-e a Mr. Februárnak, vagy genetikailag ilyen kicsi. Úgy látszik, ez valami családi vonás, mert egyszer anyukámtól is megkérdezték a Gólya áruházban, hogy törpe vagyok-e.

Beköltöztünk

Sőt, már internetünk is van. Viszont ma annyira sokat ettem, hogy képtelen vagyok többet írni.