Képes beszámoló

Már régóta akartam írni a házunk környékéről, ahol van egy utca, ami kábé az ötvenes évek óta nem változhatott semmit. Más sok érdekes dolog mostanában úgysem történik, plusz Zsuzsi is felrakott szép őszi képeket (bár a szarvas továbbra is kicsit gyanús), hát én sem maradhatok le. A képek mostanában lassan kerülnek át a flickr-ről a blogra, de tényleg feltöltöttem őket.

Mostanában nem írok a blogra, mert

1) a nap nagyrészét a gép előtt töltöm, és szabadidőmben nem vágyom arra, hogy még egy kicsit nézzem a monitort és gépeljek,
2) kevés érdekes dolog történik (lásd 1. pont).

Persze Mr. Február folyton új képességekkel gyarapszik, és egy csomó új szokása is van. Ezek közül kettőt emelnék ki. Az egyik, hogy a fogmosásra való szoktatás (talán az információs képregénysorozat hatására is) olyan jól sikerült, hogy Mr. Februártól úgy kell visszakunyerálni a fogkeféjét minden akció után. Sajnos a műveletet már teljes egészében ő akarja végezni és keservesen bömböl, ha utólag én is megmosom a fogát, de tekintettel arra, hogy még csak 6 db. van belőlük, ezzel gyorsan végzünk.
A másik, hogy új evési szokások jelentek meg a palettán: már nem hajlandó bébiételt enni, viszont amit én főzök azt tradícionálisan elutasítja, ezért a főtt rizs és banán keskeny mezsgyéjén tudtunk ezen a héten kompromisszumot kötni. További érdekesség, hogy amióta egyszer ezt kipróbáltam, rizst kizárólag pálcikával hajlandó enni. (Mármint hogy én pálcikával tömöm a szájába, mert annyira azért mégnem zseniális, hogy egyedül kezelje az evőeszközöket.)

Munka és ösztöndíjpályázós fronton meg annyi van, hogy az egyetem némi tanakodás után Stuartot, a volt tanáromat jelölte ki, mint referenciaadó személyt. Gondolom, tökre örült, hogy rá esett választás, miután kvázi kiebrudaltam a jogi tanszékről. Azért úgy csináltunk, mintha kölcsönösen kedvelnénk egymást, amikor elbeszélgettünk az ösztöndíjjal kapcsolatos terveimről. A másik szálon viszont nem sok sikert értem el, mert az a bizonyos professzor egyelőre nem válaszolt a levelemre és ahhoz meg túlontúl spúr vagyok, hogy Magyarországra telefonálgassak, hogy mi van már. És köszönöm a mindenféle felajánlásokat, hogy ki mondhatana rólam jókat, de sajnos nagyon szűkre van szabva a kör.

A tanítás amúgy elég jól megy, a diákok két csoportra oszthatók (mint az előre megjósolódott): hátsó sorban csendben ülő japánokra és első sorban handabandázó gaijinokra, kábé 50-50%-os megosztásban. Egy múlt heti parám, hogy az egyik diák (aki amúgy egy bazi nagy biztosító jogtanácsosa, és mint ilyen, az egyedüli jogász a csoportban) egyszer csak rájött, hogy valamit azonnal meg kell változtatni az ÁSZF-ükben. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy én csak azt tudom, ami a könyvben van, és azért kérdezzen meg mást is, aztán két éjszaka nagyjából nem aludtam, és próbáltam kideríteni, hogy most tényleg jót mondtam-e, de végül asszem, hogy igen. De minden órán meg szoktak kérni, hogy mondjam meg a tutit, hogy most valami jól vagy rosszul van-e szabályozva egy cégnél, amire nem nagyon merek vállalkozni, mert egyrészt ezt nehéz egy kiragadott per rosszul idézett szerződési pont alapján megmondani, másrészt meg valójában mit tudom én, mert azért az itteni polgári jogról vajmi keveset tudok továbbra is, bár igyekszem behozni.

Most megyek és még két cikket elolvasok a következő órára. A japán munkajogban való jártasságomat bizonyítja, hogy már nagy biztonsággal felismerem, hogy az újabb keletű cikkekhez melyik régebbi cikkekből ollózták össze az anyagot. Na, nem mintha az én munkásságom sokkal több nóvumot hozna a tudományos életbe.

Child Prodigy

Most már semmi kétség, Mr. Február csodagyerek. Erre abból jöttem rá, hogy nem elég, hogy a fa építőjátékát formák szerint tudja csoportosítani (gömb, kocka, hasáb), de ma a gömbök közé sorolta a nagy gumilabdáját is. Igazán elképesztő, legalábbis én elképedtem.

A végső diagnózis:

roseola infantum.
Ezúton is elnézést kérek a helyi rendelő munkatársaiért a korábbi nem túl pozitív sorokért, azokért, amiket pedig csak gondoltam, pláne.

A kórházban mutatott a doktorbácsi képeket, hogy mikor nem kell megijedni a kiütések állásától és mikor igen. Ez nagyon hasznos volt, azzal együtt, hogy a gennyedző-hólyagostól fölfelé magamtól is gyanút fogtam volna.

A vizit során kezembe akadt életem leggusztustalanabb képeskönyve is, ez egy játékos tankönyv volt a szervezet működéséről, rajzolt nénikről és bácsikról lehetett letépőzárazni a bőrt, hogy lássuk mi van alatta. A fotorealista cseplesz vitte a pálmát (mint ahogy élőben is).

Karantén

Mr. Február ágynak esett torokgyulladással, amit magas láz kísér. Elvittem abba kórházba, ahol született, hogy tényleg kapjon olyan gyógyszert, amitől meggyógyul, mert a helyi rendelőben kapott kanalasok, amiket kábé 2 hete szed, mit sem értek. A kórházban először egy kedves betegirányító néni kitöltötte helyettünk a 3 oldalas kérdőívet, majd elkísért bennünket a gyerekosztályra. Kicsit furcsállottam, hogy nem mehetünk be és az ajtó előtt kell várnunk, de hamar kiderült, hogy azért, mert Mr. Február sertésinfluenza-gyanús, ezért nem érintkezhet más betegekkel, hanem egy karantén-szerű szobába irányítottak bennünket, majd megjelent a nyomunkban egy takarítónő, aki gondolom lángszóróval megsemmisítette azt a széket, amin ültem, biztos, ami biztos. De azért ez jó dolog, hogy legalább a kórházban nem lehet H1N1-t kapni. A teszt amúgy abból állt, hogy egy hosszú és vékony pálcát dugtak Mr. Február orrába, amit ő nehezményezett. Azután sokat vártunk az eredményre, ami negatív lett, majd kaptunk gyógyszert és távoztunk. Itt az a módi, hogy a betegek pontosan kiporciózott mennyiségű gyógyszert kapnak, egy szemmel/grammal/cseppel sem többet, a mi esetünkben ez 4x3x1.33 ml kanalas orvosság. Baj csak akkor van, amikor a kanál tartalma nem éri el Mr. Február száját, mert akkor ezzel egy egész porció kárba vész.

A kórházból kijövet találkoztam színházas Chris-szel, akit a színházas időkben a nagyon jóképű férfiak listájára tettem magamban. Tegnap sajnálattal láttam, hogy legutolsó találkozásunk óta olyan szakállt növesztett, mint Damjanich Jánosnak volt. Megint egy Pinter darabot adnak elő, ami miatt elvetettem a történelmi szerepre való készülést, mint lehetséges mentséget.

Mr. Februar beteg:

unintentionally mean

haha, ezt muszaj gyorsan megirnom. ma ora elott eppen a programkoordinatorral beszelgettem, amikor Mr.Korabban_a_harvardontanitottam berobbant az obligat armani oltonyeben, majd levegonek nezve engem feltett 5 erdektelen kerdest a koordinatornak. Kesobb osszefutottunk a liftnel,megkerdezte, h ilyen fiatalon miert liftezek, mehetnek lepcson is. Mondtam, h a cipom miatt, o is kiprobalhatna a magassarkut, pompasan menne az oltonyehez. Csak amikor kiszallt, tunt fel, h kabe fel fejjel alacsonyabb nalam.

Szárnyas fejvadász

Ha már Ágit így meglepte, hogy megtaláltuk Mr. Februárt a basszgitáros honlapján, akkor gondolom, azzal is meglepem, hogy ma - egyedül a név ismerete alapján - 20 perc alatt kinyomoztam a Sugeno professzor elérhetőségét és beszéltem is vele telefonon (Sugeno professzor írta azt a bazi nagy könyvet, ami alapján tanítok). Tettem ezt mindazért, mert ma kaptam egy levelet a JILPT-től (ez pedig az a hely, ahol a könyvtárosok bemondásra elhitték, hogy az egyetemen tanítok, ami nagyon jól jött, mert akkor még nem volt szerződésem), miszerint a nevezett intézmény külföldi kutatókat hívna meg japán munkajogot kutatni. Erre én kelet-európai logikámmal arra gondoltam, hogy mennyivel olcsóbb lenne a JILPT-nek, ha engem, mint kvázi helybélit foglalkoztatna, minthogy drága pénzen ideszállítson valakit külföldről. És ha már ilyen easy-going az intézmény, biztos azt se bánnák, hogy 1. még semmit sem kutattam (vagy legalábbis nem dokumentáltam) 2. hogy a státuszom az egyetemen nem éppen egyezik a pályázati feltételekben szereplőkkel (az egyetemmel kötött szerződésemben amúgy 3 bekezdés szól arról, hogy mire nem jogosít a megállapodásunk, bár az ilyen kutatósdi tkp. nincs nevesítve). Ezen adminisztratív akadályokon felül még be kell szereznem egy ajánlólevelet is egy elismert japán munkajogásztól. Hát így esett, hogy felhívtam Sugeno professzort, aki az egyetlen japán munkajogász, akit ismerek, még szerencse, hogy elismert szaktekintély, sőt. Sugeno professzor amúgy nem kicsit lepődött meg a híváson, különös tekintettel arra, hogy így ismeretlenül is arra kérem, hogy írjon nekem egy állami ösztöndíjhoz ajánlást. Aztán végül abban maradtunk, hogy ha ismerem azt a magyar professzort, akit ő ismer - és micsoda mázli, hogy ez így van -, és ő ajánlana engem, akkor ő is fontolóra venné a dolgot. Egy további kis nehézség, hogy ez a magyar professzor olyan nagyon jól azért nem ismer, példának okáért még sosem találkozott velem és a tanulmányaimat sem olvasta, már csak azért sem, mert nincsenek tanulmányaim. De mégis milyen jó lenne, ha összejönne! Ez viszont hamar ki fog derülni, mert a határidó október 31. (3 hét alatt kell összeütni a kutatási tervet, plusz beszerezni 3 kg papírt, bár ez még így is jobb, mint Bandi 2 napos határideje).

Update: a weboldalon meg lehet nézni korábbi sikeres pályázók kutatási tervét, 30 oldal alá senki sem adja. Ezt felveszem a nehézségek listájára.

Engedély

Kis vicc (mostanában én már csak ilyesmiken nevetek): nem szerezhet munkaközvetítői engedélyt (többek között) az, akit "szabadságvesztésre, vagy ennél súlyosabb büntetésre ítéltek" - ez itteni szabályok szerint a halálbüntetés.