Kórház

Ma sikerült egész nap fel-alá autóznunk a városban, mert Tojás urat majdnem nem engedték ki a kórházból, de ezt csak akkor tudtuk meg, amikor már érte mentük, így a Városliget a Fül-orr-gégészet és lakás között ingáztunk a 30 fokban. Ebből egy extra járatot azért kellett beiktatni, mert amikor itthon leparkoltam és kinyitottam a csomagtartót, döbbenten tapasztaltam, hogy a gyerekkocsi nincs benne, ezért olyan gyorsan, ahogyan csak a Dohány utcában a troli mögött lehet haladni, visszamentünk érte és csodák csodájára még ott várt bennünket az István utcában. Az események hatása alatt Mr. Február az elmúlt négy órában nagyjából 150-szer kérdezte meg, hogy miért hagytuk az utcán a babakocsit, ezért most inkább beraktuk a vonatos DVD-t - még ez is jobb, mint a saját hülyeségemet ismételgetni.

Haknambasi

A rejtélyek feltárásának hónapja van, egy újabb régi titokra derült fény egy elgépelésnek köszönhetően. A "Zsidók jogállása a középkori Európában" című előadást annak ellenére, hogy hihetelenül unalmas volt (x városból a zsidókat ezerötszázvalahányban kiűzték, n év múlva visszaengedték, n+y év múlva azonban ismét kiűzték, x= Európa lakott települései) elég nagy rendszerességgel látogattuk, figyelni azonban sajnos egyik órán sem tudtunk, viszont a kötelező irodalmat sem olvastuk el, így nem meglepő, hogy a vizsgán kizárólag a szerencse segített át, ami többek között súgás formájában jelentkezett. A "Mi volt az Ottomán Birodalomban a zsidó vezető elnevezése?" kérdésre a hátsó padsorokból futótűzként terjedt a válasz: "haknambasi", ami totál kamunak tünt és éppen ezért 10 éve meggyőződésem, hogy kizárólag Schweitzer Gábor jóindulatának köszönhettük a megfeleltet, és most, ennyi év után azzal kell szembesülnöm, hogy nagyon kis híján jól értettük, mert - valamennyiünk épülésére - a helyes megoldás: hakham basi. Persze ennek ellenére fenntartom, hogy a megfelelt kizárólag Schweitzer Gábor jóindulatának köszönhető.

FES, kása

Tojás úr túl van a szinusz műtéten, amit a fül-orr-gégészetben jártasok FES-műtétként ismernek és a körülményekhez képest jól van, pedig teljesen egyedül ment be és intézett el mindent, amíg én a pulyákat reggeliztettem itthon. Amikor délután meglátogattuk, éppen egy nővérke magyrázta többször egymás után, tagoltan, hogy amikor csipog, akkor tessék kivenni (ti. a lázmérőt).

Felelőtlen igérgetésemnek köszönhetően a FES-műtét egy napra esett a Tojás úr Japánba tévozó kollégájától örökölt jégkása készítő készülék beüzemelésével, amivel már régóta kábítom mr. Febet, és aki most számonkérte rajtam a házi jégkását. Eképpen kiderült, hogy szorongatott helyzetben még mindig képes vagyok japán szöveget értelmezni, bár a dicsőségből némileg levon, hogy ez valójában két okból történhetett meg: egyrészt, mert a kanjik fölé hiraganával is ki volt minden karakter írva, a második ok pedig ennek folyománya, nevesül, hogy a gyártó ezt azért így írta rá, mert a termék elsődleges célközönsége az alsó tagozatos korosztály, azaz ha nagyon a mélyére akarunk látni a dolgoknak, akkor úgy nyelvi, mint műszaki készségem egy 7 éveséhez mérhető.

Vér, levél, telefon

Tojás úrnak szinuszműtéte lesz hamarosan, ezért szükségessé vált egy vérvizsgálat. A Csengery utcához tartozunk, viszont oda csak úgy és akkor lehet menni, hogy azután ne lehessen Dunavarsányba (ti. ahol dolgozik) lejutni. Már-már kilátástalan helyzetünkön az segített, hogy fülembe jutott, hogy némi szervezést követően a helyi nővér kijön házhoz, leveszi a vért és elviszi a laborba. A szervezés következtében fel is hívott, hogy akkor 5-re, vagy negyed 6-ra jöjjön-e, mondtam, hogy akkor az én férjem még nincsen itthon, de erre sietett kijavítani, hogy ő reggelre gondolt. Végül egy fél 6-ban sikerült megegyeznünk. Ezután ma hajnalban a legabszurdabb kép fogadott: egy negyvenes botsáska szerű képződmény állt az ajtóban, fején egy hatalmas Pulp fiction-ből származó Uma Thurman parókával, cicanadrágban, bokáig csatos magassarkú szandálban, és egy ember nagyságú sporttáskát cipelt. A táska fullra tele volt dobálva a vérvételhez szükséges kellékekkel, így ahhoz, hogy megtalálja, amire szükség volt, a teljes tartalmát a laptopom tetjére ürítette, majd felrakott egy nagyjából 15 dioptriás, arccsont alá messze lenyúló szarukeretes szemüveget. Én ezen a ponton cserben hagytam Tojás urat, aki halálra vált arccal csendben tartotta a karját, míg én leültem a másik szobában. Amíg a vérvétel zajlott, arról mesélt, hogy a minták néha kiömlenek a táskában, még a vizeletminta is, mert vannak, akik nem csavarják rá jól az üvegre a kupakot, és akkor lehet megismételni a vizsgálatot (meg remélem, beadni a mosásba a táskát). Miután elköszönt, Tojás úr bevallotta, hogy még sosem félt élő embertől ennyire.

Még sokáig az események hatása alatt voltam, délelőtt elmentem a Politikatörténeti Levéltárba és csak akkor vettem észre, hogy egy teljesen másik utcának ugyanazon a sarkon lévő házában vagyok, amikor nem sikerült az első emeleten bejutnom a bal oldali lakásba. Azután maga a kutatás már jól ment, bár most másik levéltáros néni volt, aki nem Hugh Grantre, hanem a 6. kerületi okmányiroda adminisztrátorára hasonlított. És bár nagyon érdekes volt, viszonylag gyorsan elfáradt a szemem a stencilezett papírokon elmosódott gépírás olvasásában. Rossz hír viszont, hogy amíg a régi iratokat böngésztem, a ruhatárban a táskám felhívta az egyetem központi számát és 56 percig beszélt vele. Kegyelemből letehette volna a telefonközpontos.