Tojás úrnak szinuszműtéte lesz hamarosan, ezért szükségessé vált egy vérvizsgálat. A Csengery utcához tartozunk, viszont oda csak úgy és akkor lehet menni, hogy azután ne lehessen Dunavarsányba (ti. ahol dolgozik) lejutni. Már-már kilátástalan helyzetünkön az segített, hogy fülembe jutott, hogy némi szervezést követően a helyi nővér kijön házhoz, leveszi a vért és elviszi a laborba. A szervezés következtében fel is hívott, hogy akkor 5-re, vagy negyed 6-ra jöjjön-e, mondtam, hogy akkor az én férjem még nincsen itthon, de erre sietett kijavítani, hogy ő reggelre gondolt. Végül egy fél 6-ban sikerült megegyeznünk. Ezután ma hajnalban a legabszurdabb kép fogadott: egy negyvenes botsáska szerű képződmény állt az ajtóban, fején egy hatalmas Pulp fiction-ből származó Uma Thurman parókával, cicanadrágban, bokáig csatos magassarkú szandálban, és egy ember nagyságú sporttáskát cipelt. A táska fullra tele volt dobálva a vérvételhez szükséges kellékekkel, így ahhoz, hogy megtalálja, amire szükség volt, a teljes tartalmát a laptopom tetjére ürítette, majd felrakott egy nagyjából 15 dioptriás, arccsont alá messze lenyúló szarukeretes szemüveget. Én ezen a ponton cserben hagytam Tojás urat, aki halálra vált arccal csendben tartotta a karját, míg én leültem a másik szobában. Amíg a vérvétel zajlott, arról mesélt, hogy a minták néha kiömlenek a táskában, még a vizeletminta is, mert vannak, akik nem csavarják rá jól az üvegre a kupakot, és akkor lehet megismételni a vizsgálatot (meg remélem, beadni a mosásba a táskát). Miután elköszönt, Tojás úr bevallotta, hogy még sosem félt élő embertől ennyire.
Még sokáig az események hatása alatt voltam, délelőtt elmentem a Politikatörténeti Levéltárba és csak akkor vettem észre, hogy egy teljesen másik utcának ugyanazon a sarkon lévő házában vagyok, amikor nem sikerült az első emeleten bejutnom a bal oldali lakásba. Azután maga a kutatás már jól ment, bár most másik levéltáros néni volt, aki nem Hugh Grantre, hanem a 6. kerületi okmányiroda adminisztrátorára hasonlított. És bár nagyon érdekes volt, viszonylag gyorsan elfáradt a szemem a stencilezett papírokon elmosódott gépírás olvasásában. Rossz hír viszont, hogy amíg a régi iratokat böngésztem, a ruhatárban a táskám felhívta az egyetem központi számát és 56 percig beszélt vele. Kegyelemből letehette volna a telefonközpontos.
1 comment:
a munkahelyi mobilom hangpostáján valaki - a neszezésen kívül - fejhangon dúdol (majd fütyül) egy ismétlődő dallamot, de 10 perc után nem hallgattam tovább az üzenetet. nem ismertem fel a hangot, de ezek után a táskád is gyanúba keveredett.
Post a Comment