Vasárnapi vezető

Külföldön tartózkodásom 4 éve alatt 0 km-t vezettem, itthon az elmúlt 1 évben ezen a statisztikán jelentősen javítottam: legalább 5 km-t tettem apu kocsijába. Ehhez képest bevállalósnak tűnt, hogy ma én viszem a családot a közeli Tescóba. A terv az volt, hogy a CEU-ban 4-kor felvesszük Eit, mert addig csak eljutok valahogy (azért nem a Nádor utcáig, hanem a Frankel Leóig, ha valaki alábecsülné az önbizalmamat). Óramű pontossággal érkeztünk az intézményhez, leparkoltunk és vártunk. Közben énekléssel szórakoztattam a hátsó ülésen helyet foglalókat. Mikor 30 perccel később a repertoár kimerült, Ei viszont nem volt sehol, sőt a telefont sem vette fel, Mr. Február pedig "menjünk haza!" skandálással jelezte, hogy részéről itt véget is ért a program, válaszút elé érkeztem. Mivel egész délelőtt arra készítettem fel a gyerekeket, hogy figyeljék csak meg, milyen klassz lesz, amikor anya vezet és elmegyünk egy csuda érdekes helyre, ahol hegyekben áll a túró rudi, a visszafordulás a totális kudarccal, míg a magatartásmutatók fényében a két gyerekkel a hipermarketban projekt pedig öngyilkossággal ért fel. Végül az utóbbi mellett döntöttem. Baj nélkül sikerült még vagy 3 km-t mennünk, a kiabálás is abbamaradt, az talán kicsit zavaró volt, hogy Mr. Február 300 méterenként azt süvítette, hogy nézd anya, egy ló!, de összességében jól sikerült az út, az üzletbe vezető felhajtón egy luxusterepjárót még abban a sikerélményben is részesítettünk, hogy először levilloghatott bennünket, majd elénk vághatott. Ezt egy rövid hezitálás követte a parkolóban: melyik gyereket kell előbb kivenni a kocsiból, majd szokásomtól eltérően ezúttal egy olyan bevásárló kocsit választottam, ami nem húzott félre és nem is nyikorgott. Mr. Február ült a kocsi szék részében, Miron az autósülésben a másik végén. A fiúk talán még soha nem viselkedtek egy végtében ennyire jól, egyetlen enyhe nézeteltérés volt az ügyben, hogy lehet-e kinyitni a joghurtot az üzletben (szerintem nem lehetett), de szerencsére a családi csomag jól bírta a gyűródést és a kocsiból való harmadik kihajítás után sem repedt szét a doboz. Több vásárló elsimerő pillantását is bezsebeltem, az eladók kedvesen mosolyogtak utánunk, egyetlen személyt nem hatott meg a triónk: a pénztárosnőt. Nem lehet a pékáruba belenni - tudtuk meg rögtön, ahogy a csücsöktelen baguette-t feltettük a futószalagra, majd arra hivatkozással, hogy elmulasztottam meggyőződni arról, hogy sértelen-e a vonalkód az árun, visszatartotta az összes irattartót (kiruccanásunk fő célját), mert természetesen nem képzelhettem, hogy ő kézzel viszi be a kódot, a szükséges zacskók számát pedig előre kellett megbecsülni, mert azokat viszont nem szedegeti elő egyesével. Amikor ennek ellenére sikerült fizetni, majd mindent és mindenkit biztonságosan elhelyeni az autóban, Mironnak hirtelen szébe jutott, hogy vacsoraidő van. Ehhez érdemes azt tudni, hogy Miron majdnem soha nem sír, kivéve, ha éhes, akkor viszont iszonyatos hangerővel bömböl. Isten áldja a Bartók rádió zenei szerkesztőit, akik akkor és ott Bach mellett döntöttek, aminek hatására Miron 3 percen belül elaludt. Bónusz, hogy a kaland olyan jól lefárasztotta a fiúkat, hogy 9-kor már alvás volt.