Kóla

Pompásan indult a szerdai nap, Mr. Februárral nagy sétát tettünk a környéken, utána közösen zöldborsófözeléket készítettünk, délután Ferber Kati könyvbemutatójára mentünk, ahol Mr. Február példásan viselkedett, egy hang nélkül ült 1 teljes órán kersztül. Büszkeségtől dagadó kebellel találkoztam egy volt japán kollégánkkal, akit rögtön meg is hívott Tojás úr vacsorázni magunkhoz. Vendégszertő ember lévén nem is tiltakoztam, ugyan éppen semmi nem volt, amit vacsoraként felszolgálhattunk volna, de hát végül is mi másra találták ki a pizzarendelést, ha nem az ilyen esetekre? Leugrottam a sarki közértbe, ahol közkívánatra gyümölcslevet és nagy kiszerelésű kólát vásároltam, hogy ezzel is teljesebbé tegyem a közös vacsora élményét. Miután hazatérve levettem a cipőmet, a szatyor kiszakadt, a nagy kiszerelésű kólásüveg pedig G-vel gyorsulva, kupakkal lefelé a lábujjamra esett. Egyrészt megdagadt, másrészt bekékült. A gyors családi kupaktanács úgy döntött, hogy nincs szükségem orvosi beavatkozásra, mert a) nem tudjuk meg, hogy eltört-e, mert nem mehetek röntgenbe, b) ha el is tört, nem lehet vele mit csinálni, mint borogatni és fáslizni.

A fentiek szellemében ma a borogatást és a fáslizást felváltva használtam a panaszok enyhítésére - elmondhatom, hogy szinte eredménytelenül (bár már nem kék, hanem halványzöld). Ha nem fáslizom, akkor fáj, mert mozog, ha befáslizom, fáj, mert nem fér bele a cipőbe, ha anyu cipőjét veszem fel, akkor nem befáslizott lábam kijár a másik fél cipőből. A legjobban azonban akkor fáj, amikor Mr. Február motorral áthajt rajta, Mr. Február viszont akkor ordít a legjobban, ha elkobozzuk a motort. Patthelyzet.