Brumi az iskolában - Évnyitó

Amit mindenképpen akartam csinálni reggel, az a hajmosás volt. Aztán olyan sok minden mást kellett csinálni, többek között rájönni arra, hogy nem 10-re, hanem 9-re kell menni (nem vettem magamra a tanároknak szóló részt), úgyhogy ez végül elmaradt, a nagy rohanásban azért sminkelésre jutott idő. A metrótól az egyetemig 15 percet kell sétálni, ez szép időben igazán kiváló, lehet látni a Tokyo Towert is, zuhogó esőben, magassarkú szandálban ügetve kevésbé. Az út mérlege, hogy ha mostam is volna hajat, akkor is szarul néztett volna ki, szemfestékből viszont kevesebb is elég lett volna, mert az arcomba csapódó víztől némileg leoldódott és kicsit gothic metálos lett. Lényeg, hogy időben érkezem, elfoglalom a helyemet a "Law Studies" tábla alatt. Egyik oldalamon az American Constitution Law-t tartó személy foglal helyet. Ezt azért vgyok kénytelen így írni, mert szerintem egy cross-dresser, csak nem tudom eldonteni, hogy férfi, aki nőnek öltözött, vagy vica versa. A másik oldalamon egy amerikai pasi, Glenn ül, aki már nem a jogi részhez tartozik, és amikor megtudja, hogy én munkajogot tanítok, rögtön elmesél egy végtelenül hosszú történetet, ami egy ismerősével történt, és én mondjam meg, hogy ugye ez a munkajogi szabályok lábbal tiprása volt-e, vagy se. A cross-dresser alkotmányjogász szerint kifejező a sminkem. Genie, a programigazgató mindenkit köszönt és bejelenti, hogy a vihar miatt csúszik a kezdés. Glenn ezt felhasználja, hogy elmeséljen egy újabb végtelenül hosszú történetet, ezúttal egy kanadai barátjáról, aki szintén megjárta a munkahelyén. Arra a következtetésre jutunk, hogy minden HR-es/jogász szemét. A cross-dresser kimegy kávéért, gyorsan megnézem a névtábláját, Ann-nek hívják, de ez még nem bizonyíték. Kezdődik a muri, bevonulunk a terembe, ahol nagyon-nagyon sok diák van. Leülünk a két sorban a fal mellé, mellettem Alex, akitől megtudom, ő hogy valójában Alexandra csak itt nem tudják kimondani a nevét, valamint hogy nagyon izgul. A dékán beszédet mond, Genie az iskola dicsőséges múltjáról beszél. Most következnek a tanárok, mindenkinek be kell mutatnia magát és a kurzusát. Lassan haladunk, mindenki az időjárással viccel. Tökre izgulok. Alex is tökre izgul, 3 percenként a fülembe súgja, hogy ő annyira izgul, hogy már nem is bírja tovább. Egy bácsi nagyon hosszan beszél arról, hogy milyen nyelveken kell mindenképpen tudnunk programozni ahhoz, hogy sikeresek legyünk a 20. században. Talán szólni kéne neki, hogy már a 21.-ben vagyunk. Alex következik. Kiperdül a pódiumra és egy szuperdinamikus beszédet tart arról, hogy ő már hány egyetemen hány diákot tanított szónokolni, itt PR-t és prezentációt tanít. Ezt csak azokhoz tudom mérni, akik vizsga előtt azt hajtogatják, hogy ők nem tudnak semmit, aztán felmondják az egész könyvet. Én következem. Grimasszá merevedett mosollyal üdvözlöm a diákokat, a fejben egész eddig fogalmazott beszédemből semmire sem emlékszem, végül súlyosabb baki nélkül sikerül elmondanom, hogy fogják itt szemeszter végére az én órámra járók kenni-vágni a munkajogot, ezen belül is remekül elsajátítani a Munka Törvénykönyvének rendelkezéseit. Utánam talpig Armaniban az International Business Law-t tartó faszi jön. Elmondja, hogy ő korábban a Harvardon tanított, és senki ne gondolja, hogy majd az ő óráján bárki is törvényszöveget fog olvasgatni, elvégre nem az általános iskolában vagyunk. Ezzel az erővel tojással is megdobhatott volna.
Szünet. Szünet után visszaáramlunk az előző terembe, hogy a diákok kérdéseikkel ostromolhassanak minket. Hozzám egy óra alatt hárman is szólnak, két japán lány megkérdezi, hogy jól kell-e beszélni angolul ahhoz, hogy felvehessék az órámat, egy malájziai ügyvéd pedig azt mondja, hogy ő mindig is utálta a munkajogot. Az arcomon minden bizonnyal csalódottság látható, mert Glenn azzal vigasztal, hogy az én célcsoportom nyilván snassznak tartja az évnyitóra járást. A hosszan beszélő bácsi átjön az én asztalomhoz, és azt mondja, hogy mindenképpen írjak könyvet. Gondolom, ezt a beszédmondás helyett érti. Glenn bólogat, ő ismer valakit, aki minden bizonnyal szívesen kiadná az írásaimat.
A diákok hazamennek, a tanárok önkiszolgálós ebédet kapnak. Fülöp-szigeteki specialitások a menü: nudli, csirke, mindenféle zselégombócok. Az egyik zselégombóchoz egy nagy, akkurátusan körbecelluxozott nejlonzacskó tartozik, amiben fehér por van. Miközben egy srác (Kent - Flash animáció) bontogatja, tőlem egy japán művtöri tanárnő megkérdezi, hogy mi van benne. Mondom, kokain, Kent hozta, hogy oldódjon a hangulat. Megáll a szedőkanál a kezében. Tényleg???!!! A japánok úgy néznek rám, mintha dealer lennék, borzasztóan érzem magam, legalább Kent nevet.
Egy kanadai fickó mellett kapok helyet, aki pénzügyi mittudoménmit tanít. Elpanaszolom neki, hogy ez az első napom, és hogy az eddigi teljesítményem, különösem a szónokasszony és az armanis kolléga közé ékelve elég szánalmas. Ő már 20 éve tanít, de még mindig nagyon izgul a mikrofonos évnyitóknál. Kérésére elmesélem, hogy kerültem ide, ideértve a Japánba jövésem történetét is. Szerinte ezek után nekem nincs mitől tartanom, nagy meglepetések már nem érhetnek az életben. Vége az ebédnek, hazajövök. Itthon mégis ér meglepetés: Mr. Februárnak kétszer is át kellett öltöznie különböző balesetek okán, amiből az egyik az volt, hogy miután a tartalmát magára boríotta, eltörte az új kávékiöntőmet. Személyi sérülés nem történt, az anyagi kár jelentős.