Hajtás-pajtás

Ezen a héten Mr. Február napközben a nagymamánál csövezik, miközben én sokat dolgozom. Sokat főleg azért, mert tegnap véletlenül kitöröltem 12 oldal óravázlatot, amit újra kell írnom. Ilyenkor reggel mindig irdatlan tömeg van a metrón, a gyerekkocsi nem igazán fér fel, a hordozóval pedig nagy a veszélye annak, hogy összelapítják Mr. Februárt. Ezért ma kisérleti jelleggel a hátamra csatoltam Mr. Februárt és elbicikliztünk oda, ahol át kell szállni a nagymamához menő, helyi (értsd: nem zsúfolt) magasvasútra. Eddig prímán ment minden. Majd hazaérkezvén az ajtó előtt észrevettem, hogy nincs meg a kulcsom. Felhívtam a nagymamát, hogy nincs-e estetleg Mr. Február táskájában. Kereste, kereste, azt nem tudtam meg, hogy megtalálta-e, mert közben lemerült a telefonom. Erre szépen visszatoltam a biciklit az úton, közben figyelmesen tekingettem jobbra-balra, hogy esetleg a járdán megtalálom. Közben arra gondoltam, hogy a kulcselvesztésre a mainál kevés rosszabb alkalom lett volna, mert Ei egész nap Ishibashiban van, ami innen kábé 3 óra vonttal és csak nagyon későn fog hazajönni. Aztán, hogy feldobjam magam, arra gonodltam, hogy de mégis lehetne rosszabb, mert legalább az idő szép. Erre mondjuk kár volt gondolni, mert 3 perc múlva bazi nagy fekete felhők érkeztek és elkezdett esni az eső. Közben megérkeztem az állomás bicikliparkolójába, ahol szintén nem volt a kulcsom. És ekkor Sherlock Holmes rájött arra, hogy ha viszont a ház bicikliparkolójába be tudott menni, akkor a kulcsot is ott kell keresnie, tudniillik az is a lakáskulccsal nyílik. Innen már gyorsan jóra fordult a történet, mert a bicikliparkolóban ugyan nem volt, de egy becsületes megtaláló leadta a portán. Nem is tudom, mihez kezdenék egy olyan országban, ahol kevesebb az egy főre jutó becsületes megtalálók száma.