Séta Kamakurában

Ez hazugság. Tudniillik, az volt, hogy a nagy cég nagy szingapúri elnökvezérigazgatója/alapítója/egyszemélyes tulajdonosa (egyszerűbben: a helyi Simon) látogatást tett Japánban. Ennek örömére a japán kis cég kis igazgatója azt eszelte ki, hogy egy pompás céges családi szombatot szervez, aminek a fenti fedőnevet adta. Ennek aztán mindenki be is dőlt, mert Kamakurában minden sarkon van egy 12. századi látnivaló, a városi séta vállalhatónak tűnt, ezért összesen 6 darab 0-5 éves gyerek érkezett reggel 10-re Kamakura állomásra, babakocsival, fejenként min. 2 táskával, mackóval, stb. Mi, mint ex-helybéliek már akkor gyanút fogtunk, amikor az állomáson a "másik" kijáratot választottuk. Hamarost kiderült, hogy a kis cég kis (gyermektelen) igazgatója, nevezzük fonetikusan Súnak, egy hard-core, 3 órás hegymászással állt bosszút családos kollégáin. Volt minden: talp alatt leomló homokos talaj, lehullott, csúszós levelek, sáros ösvény, agyagos lejtő és leginkább 40 fokos emelkedők. A világ legeslegjobb ötlete az volt, hogy mi nem vittünk babakocsit (városi puhányok lévén nem akartuk a metróban a lépcsőn vinni, mert azon az állomáson nincs lift). A menet élén Sú haladt egy térképpel, hülyeségeket harsogva arról, hogy ez egy remek alkalom arra, hogy ninjalépésben másszuk meg a hegyet, mert akkor rejtett energiák szabadulnak fel a testünkben. Vélelmezem, kevés ninjánál volt gyerek, amikor kidolgozátk a lépéstechnikát. Amikor a túra egyetlen, 5 perces szünetében Sú megkérdezte tőlem, hogy gyakoroltam-e a lépést, akkor hosszan gondolkoztam, hogy azt mondom, hogy bazdmeg, de végül csak annyira futotta, hogy nem, bár szerintem nem lehetett félreérteni. Nem tudom, ha előre tudtuk volna, hogy mire vállalkozunk, akkor mit csináltunk volna másként (Hitoshi, aki végül egy kisvonatos bébihátizsákkal kötözte a hátára a babakocsit, erre egyértelműbb választ tudna adni), mert nincsen túrahátizsákunk, meg hegymászócipőnk, asszem otthon maradtunk volna. Egy további szerencsés faktor, hogy - mint kiderült - Japánban az erdőben is olyan extratiszta nyilvános vécék vannak, amikben van pelenkázóasztal is, ezért nem kellett letenni Mr. Februárt a csalánba.

A "séta" után egy étteremben ebédeltünk, ahol nem volt pelenkázó, volt viszont dohányzás, meg nyitott konyhából érkező fekete füst. Mikor ennek programnak is vége volt, akkor a fontos emberek visszamentek Tokióba, mert még feltétlenül kellett néhány értekezletet tartaniuk egymásnak, mi pedig beültünk az étterem melletti kávézóba és hülyére röhötük magunkat. Legalább.

Képgaléria oldalt.