Manokiraly levegozik

Hogy is volt

Szóval, az úgy volt, hogy csütörtökön bementünk a kórházba, ahogy már mondtam, minden velünk volt, kivéve a papírokat. Kicsit morogtak, de végül mindent kitölthettünk (Ei mindent kitölthetett) újra, én pedig elfoglaltam az ágyamat. Egy elég pöpec, kétszemélyes szobám volt, saját hűtővel és LCD tévével, bár ez utóbbit nem néztem, alapterülete pontosan két ágy nagyságú volt, és a két ágy közötti függöny mindig el volt húzva, ami megkönnyítette, hogy ne kelljen kínosan társsalognunk a szobatársammal, aki láthatóan hosszabb időre rendezkedett be, és a 24 óra 4. évadját nézte. Ami az étkezést illeti, többféle menü közül lehett választani, én a halasra iratkoztam fel, sőt, a napi háromszori rizs adagomat - egy számomra eddig ismeretlen dietetikai szabály értelmében - két-két szelet lekváros kenyérre tudtam cserélni. Ezután nagyon sok vizsgálatra küldtek el, és este 8-ra megállapítást nyert, hogy ma már semmi sem fog történni, és részletesen elmondták, hogy ezzel szemben holnap mi minden fog történni, hogy meginduljon a szülés. Visszamentem a szobába, és ahogy lefeküdtem, rögtön el is kezdett fájni a hasam. Gondoltam, hogy ez biztosan nem a szülés lesz, mert most mondták, hogy ma már nem lesz semmi. Aztán, hogy egy óra múlva is még mindig nagyon fájt, és valamilyest rendszeresnek is éreztem, hívtam a nővérkét, aki megállapította, hogy 3 perces fájásaim vannak, és megindult a szülés. Ezután kicsit mindenki pánikba esett, mert ez már nagyon előrehaladott fázisnak számít, volt egy kis rohangálás, valaki telefonált Einek, hogy jöjjön vissza, engem meg felkísértek a vajúdó szobába. A vajúdó szoba kellemes, félhomályos helyiség volt, lefeküdtem az ágyra, és körülbelül itt véget is érnek az emlékeim erről a szakaszról, de talán jobb is így. Néhány dologra azért emlékszem, pl. hogy erősen koncentrálok a légzésemre, és a kilégzések egy idő után ordításig fajulnak, meg hogy Matheisz Erzsébetre és a határhaszon elméletre gondolok: mit adnék fájdalomcsillapítóért (minden vagyonomat) és madárfüttyért (le se szarom). Majd sok-sok óra elteltével arra, hogy húscsomóként csüngök egy tolószéken, és áttolnak a magenta szülőágyhoz, a kitolási fázishoz. Itt már jobban magamnál voltam, és amikor bejött a világ legundokabb arcú doktornője és a világ legundokabb módján hozzálátott, hogy megvizsgáljon, nagyon határozottan elküldtem a francba, és követeltem, hogy jöjjön ide a másik ügyeletes orvos, akit az UH-ról már ismertem. Majd még fél óra mindenféle erölködés (most nyomjak, most ne nyomjak), megérkezett Áron, aki egyáltalán nem sírt, hanem azt mondta, grööö, és máris vidáman nézett a kamerába, ahogy az a képeken is látható. Ezután mindketten a lehetőségekhez képest megtisztálkodtunk és elszállítattunk a saját osztályunkra. Pont addigra lett mindennek vége, mire megindult a reggeli jövés-menés a kórházban, és jött egy csomó orvos, aki nagyon csodálkozott, hogy már meg is van a baba, és jól megvizsgáltak, én pedig nagyon, de nagyon szerettem volna, ha inkább hagynak aludni egy kicsit.
Másnap a kórház szeretettel látott minket, ifjú szülőket vendégül egy ünnepi vacsorára, amit a kórház éttermében fogyaszthattunk el. Én úgy tudtam, hogy már jártam a kórház éttermében, egy nagyon kulturált étkezde a földszinten, ahová orvosok, betegek és látogatók is szoktak járni. Erről kiderült, hogy ez a kórház étkezdéje, az étterem pedig a tetőn van, pazar kilátással Shinjuku felhőkarcolóira, és csak a kiválasztottak étkezhetnek ott. Ennek folytán az elegáns társaságból némileg kilógtam a flanel szoptatós hálóingemmel és kisrókás papucsommal.
A beigért tanfolyamok elég simán mentek, főleg, hogy a legtöbbet a kedvemért külön szerveztek meg, olyan időpontban, ami jó volt Einek is, és így tudott fordítani. A legtöbb igen hasznosnak bizonyult, kivált, hogy ugye Áron az első baba, akit élőben látok. Mind közül a legfélelmetesebb a fürösztés volt, először a nővérke egy gumibabán elmutogatta, hogy mit kell csinálni, majd teleeresztett egy hatalmas kádat forró vízzel, és mondta, hogy akkor most én következem. Halálfélelmem volt, ahogy a szappanos, csúszós kis testet egy kézzel úsztattam a fél méteres vízben, de Áron borzasztóan élvezte (legalább tudjuk, hogy miért tudnak a japánok felnőtt korukra tévét is nézni a 42 fokos vízben).
Szerdán pedig mindannyian haz is jöhettünk, Áron nagyon jól bírta a másfél órás utat, és csak az átszállás utáni 15 percben sírt, igaz, akkor úgy, hogy az egész metrokocsi visszhangzott tőle, mi pedig bezsebelhettünk számtalan rosszalló pillantást (Ahelyett, hogy enni adna a gyerekének...).
Itthon sokkal jobb és könnyebb minden, mint a kórházban, egyrészt nem kell végigcaplatni két folyosón, ha enni kér a gyermek, másrészt mégiscsak itthon vagyunk. Ei anyukája kedvesen főz nekünk minden nap. Ei egyszer mondta, hogy az anyukája csapnivalóan főz, akkor én úgy gondoltam, hogy ilyet nem szép dolog mondani a saját anyukánkról, de igaz, ami igaz, tényleg nagyon bizarr ételek kerülnek az asztalra, nagy részüket nem ismerem fel, kis részüket felismerem, de bár ne tenném (lóhereleves). Persze, szemétség, hogy ezt mondom, mert ha ő nem főzne, akkor nem ennék semmit se.

Köszönet

Szerdán szerencsésen hazaértünk a kórházból, anya és gyermeke jól vannak. Köszönjük szépen a sok kedves drukkolós/gratulálós e-mailt, fogok majd válaszolni, meg persze egy csomó vicces dolog történt a kórházban, amiról majd beszámolok, ha egy kicsit jobban belejöttem a dolgokba, egyelőre úgy tűnik, hogy mindenhez 3 kéz kellene, szabadidős tevékenységem pedig jobbára kimerül az alvásban. De azért egyre ügyesebbek vagyunk.

Megerkezett!

Ma hajnalban megerkezett Aron, 2870gramm es majdnem 50cm.

Alom

Azt olvastam, hogy a szules elotti almok kulonos jelentoseggel birnak, az anya rejtett szemelyisegjegyeit tarjak fel. Hat en ma azt almodtam, hogy elkesunk a korhazbol, ezert inkabb ugy dontok, hogy bemegyek az irodaba. Egy ertekezlet van eppen, leulok a fonokom melle, aki egy testresimulo, parducmintas dzsorzeruhat visel, majd hirtelen felugrik az asztal tetejere es razendit egy porgos enka dalra amit tanccal kiser.

Most eppen a korhazba tartunk, minden velunk van, kiveve a terheskonyvemet.

Hát akkor...

...én holnap reggel bemegyek a kórházba és megszülöm ezt a gyereket. Mindenkit értesíteni fogunk a nagy eseményről.

Kultúra

Tegnap voltunk Andrew Wyeth kiállításon is, ami Einek nagyon, nekem egyáltalán nem tetszett. Érdekes, hogy valakinek 70 év alatt ennyire ne változzon (fejlődjön) a stílusa. Ez történhet az emberrel, ha egymás után 30 nyarat tölt Maine-ben egy áfonyafarmon.

Az állatkerttel és a múzeummal biztosítottnak láttuk a hétvégi sétaadagomat, mivel pénteken kiderült, hogy azért nem született még meg a baba, mert keveset mozgok. De lehet, hogy ezt csak azért mondták, hogy mondjanak valamit, mert hogyan is venné ki magát, ha egy teljes hétig nem szúrnak le valami miatt a kórházban. A következő gyereknél a harmadik trimeszterben be fogok iratkozni egy űrhajós képzésre az elégséges testedzés végett. Bár arra is emlékszem, hogy pár héttel ezelőtt minden baj forrása az volt, hogy túl sokat mozogtam. Lehet, hogy ez egyfajta felkészítés a nagybetűs életre, ahol bármi történjen is a gyerekkel, az a szülők hibája, és egyszer majd hálás leszek ezért. De most még nem vagyok. Sőt, ma a tisztítóba menet az az eretnek gondolat is megfogalmazódott bennem, ha (a ded eddig mindig kicsinek találtatott) + (most az istennek se akar megszületni) = a magzat fiatalabb, mint gondoltuk. Vagy tényleg egy párnát tettem a pólóm alá és nem is vagyok terhes.

Állatkert

Elvittük Áront az állatkertbe. Pont mire odaértünk, elkezdett esni az eső, de így legalább csomóan hazamentek, és olyan volt, mint amikor a Pöttyös Panniban Matyi Tamás hintázik. Jó, nem egészen, mert mi állatokat is láttunk, készítettünk is képeket jóbarátainknak -

tapírt Zsuzsinak:


okapit Andrásnak:



(Persze ez nem azt jelenti, hogy akinek nem csináltunk képet, azt ne tekintenénk jóbarátunknak.)

Ezzel kicsi és kövér komodói sárkánygyíkkal a japán-indonéz barátság 50. évfordulója alkalmából bővült a hüllőház:



Sajnos Ling Ling, az óriáspanda szívelégtelenségben meghalt a közelmúltban. Ling Ling volt az állatkert fő attrakciója, most kegyeleti okokból nem lehet pandás hátizsákot kapni, de láthatóan hiába nyomják a kengurusat, az nem kell a gyerekeknek. A férjemnek leginkább az okapi imponált, annyi fényképünk van, hogy bátran készíthenénk egy 2009-es falinaptárat. Nekem az okinavai gyümölcsdenevér tetszett, mert olyat nem láttam. Bár ezen a képen bármilyen szőrös, fáról csüngő állat lehetne, ez maga az okinavai gyümölcsdenevér:


Jobban belegondolva, komodói sárkánygyíkot és japán óriásszalamandrát sem láttam még, de azok nem tetszettek.

uj kardigan

e-vacsora

Ma, Japánban először, pizzát rendeltem az interneten keresztül - természetesen japánul. Külön köszönet a Google-nak, aki segített a hibaüzenet fordításában ("name no enter full-lenght in katakana please"). Kiváncsi vagyok, kiszállítják-e.

PS: Igen, most hozták meg!

Personal Missin

Egy újabb kulturális különbséget kellet észrevennem: Japánban nincs asztalterítő. Még olyan helyeken is csak egyfajta rondát lehet kapni, mint az IKEA. A mi eddigi abroszunk korábban egy náaszajándék csomagolóanyagaként szolgált (mert csomagolni viszont terítőbe szoktak errefelé), de már sokszor leevődött, ezért felmerült a csere. Vásároltam mindenféle anyagokat és Personal Missin is ismét előkerült a szekrényből, akit tegnap legjobb igyekezetem ellenére sem sikerült 3 cm-nél hosszabb anyag megvarrására rábírnom, mert folyton elszakadt a cérna. Először arra gondoltam, hogy biztos túl vastag az anyag, amit választottam, de összevetettem a babzsák párnákkal, és nem találtam jelentős különbséget. Azután arra gondoltam, hogy biztos valamit elállítottam, de Personal Missin báját többek között az adja, hogy semmit sem lehet rajta beállítani. Így egy megoldás maradt: a cérna a bűnös, mivel egyedül ezt cseréltem ki. Ma a rövidáru üzletben beszereztem egy piros és egy fekete guriga extra erős cérnát amivel gond nélkül megvarrtam két terítőt, holnapra még hátravan egy.


Azt olvastam, hogy a babák néha azért nem születnek meg a kiírt időben, mert érzik, hogy valami még nincs elrendezve körülöttük. Namost, ha Áron esetleg úgy érezte, hogy snassz egy olyan családba érkezni, ahol nincs rendes abrosz, akkor ezennel ezt megoldottuk.

Lakás

Bár ezúttal nem követelték széles tömegek az átrendezett lakásról készült képeket, mégis felteszek néhányat.

Íme a dolgozószoba:


Egy minőségi videofelvétel ugyanerről (a háttérzörejt a mosógép szolgáltatja, illetve én, amikor rálépek a csomagolóanyagra):


És a gyerekszoba:

The nesting instinct 2

A szakirodalom nem szól arról, amikor a házaspárokat együtt ragadja magával a fészekrakási láz, mi mindenestere teljesen átrendeztük a lakást, ezen belül is főleg a gyerek- és nappali szobákat, összekötve egy, a sarkokra is kiterjedő takarítással. Holnap megérkezik az új íróasztal is. Egyedül a kis kerek asztalnak nem lett helye, de - mint egy rendes japán bútorhoz illik-, összecsukható, ezért majd a szekrényben várja ki az alkalmas pillanatot, hogy ismét életünk része legyen.

A lakberendezési akciót egy kiváló vacsorával gondoltuk megünnepelni, amihez többek között két pompás fej salátát is beszereztem. A konyhában kiderült, hogy az egyikben nagy fekete bogarak laknak, míg a másik sűrű rózsaszín levet eresztett, ezért az ünnepi vacsorát paradicsom körettel készítettem. Elfogyott ezen kívül kiadós amerikai palacsinta adag is, mintegy fél liter juharsziruppal együtt. Kíváncsi vagyok, a juharszirupnak létezik-e más felhasználási módja, minthogy eláztassuk benne a palacsintát.

Most pedig arra várok, hogy elkészüljön a mai forró fürdőm, amit orvosi javallatra kell vennem. Ennek érdekében beizzítottuk a vízmelegítős kádat, de mivel nem találtuk meg a használati utasítást, nem jöttünk rá, hogy lehet bekapcsolni az időzítőt, a segélykérő gombot viszont kétszer is megszólaltattuk. Láttam egy propektusban, hogy lehet kapni vízálló minitévét az otthoni fürdőzéshez. Lehet, hogy idővel hozzá lehet szokni a forró vízhez, de nem hiszem, hogy én az időjárásjelentésnél hosszabb műsort végig bírnék nézni a 42 fokos vízben, így is komoly erőfeszítést jelent a kezemet lent tartani.

Karácsonyi hangulat

Véget ért a Halloween-dömping, és rögtön át is adta a helyét a karácsonyinak. Tegnap a csillámló fehér, fekete és piros műfenyők láttán azon gondolkoztam, hogy ide vajon miért csak a full-giccs ért el, amikor Anyu rávilágított, hogy ezek mind nagyon messze vannak az igazi karácsonyi rémálomtól, ami ezúttal is a Quelle-katalógus segítségével ért el hozzánk:

Az amatőr természetbúvár

Ma nagyon szép idő volt, ezért kirándultunk Ofunába, hogy megnézzük azt a nagy Buddha szobrot, amit már sokszor láttunk a HÉV-ről és messziról nagyon impresszívnek hatott - közelről sajnos kevésbé nagy élmény. A 20-as években kezdték építeni, de a háború miatt abbamaradt az építkezés, végül 1960-ban fejezték be, most ugyan sokkal jobb, mint ahogy az eredeti tervek alapján kinézett volna, de azért messze van Daibutsutól. A kiránduláson a legérdekesebb az a nagy, zöld-rózsaszín pók volt, amit mindketten megpróbáltunk lefényképezni.
Először én:


Azután Ei:


Hogy azután makro-beállítás ide vagy oda, ez legyen a legjobban sikerült kép:

De állíthatom, hogy ekkora pókot, főleg zöld-rózsaszín kombinációban még nem pipáltam.