Hogy is volt

Szóval, az úgy volt, hogy csütörtökön bementünk a kórházba, ahogy már mondtam, minden velünk volt, kivéve a papírokat. Kicsit morogtak, de végül mindent kitölthettünk (Ei mindent kitölthetett) újra, én pedig elfoglaltam az ágyamat. Egy elég pöpec, kétszemélyes szobám volt, saját hűtővel és LCD tévével, bár ez utóbbit nem néztem, alapterülete pontosan két ágy nagyságú volt, és a két ágy közötti függöny mindig el volt húzva, ami megkönnyítette, hogy ne kelljen kínosan társsalognunk a szobatársammal, aki láthatóan hosszabb időre rendezkedett be, és a 24 óra 4. évadját nézte. Ami az étkezést illeti, többféle menü közül lehett választani, én a halasra iratkoztam fel, sőt, a napi háromszori rizs adagomat - egy számomra eddig ismeretlen dietetikai szabály értelmében - két-két szelet lekváros kenyérre tudtam cserélni. Ezután nagyon sok vizsgálatra küldtek el, és este 8-ra megállapítást nyert, hogy ma már semmi sem fog történni, és részletesen elmondták, hogy ezzel szemben holnap mi minden fog történni, hogy meginduljon a szülés. Visszamentem a szobába, és ahogy lefeküdtem, rögtön el is kezdett fájni a hasam. Gondoltam, hogy ez biztosan nem a szülés lesz, mert most mondták, hogy ma már nem lesz semmi. Aztán, hogy egy óra múlva is még mindig nagyon fájt, és valamilyest rendszeresnek is éreztem, hívtam a nővérkét, aki megállapította, hogy 3 perces fájásaim vannak, és megindult a szülés. Ezután kicsit mindenki pánikba esett, mert ez már nagyon előrehaladott fázisnak számít, volt egy kis rohangálás, valaki telefonált Einek, hogy jöjjön vissza, engem meg felkísértek a vajúdó szobába. A vajúdó szoba kellemes, félhomályos helyiség volt, lefeküdtem az ágyra, és körülbelül itt véget is érnek az emlékeim erről a szakaszról, de talán jobb is így. Néhány dologra azért emlékszem, pl. hogy erősen koncentrálok a légzésemre, és a kilégzések egy idő után ordításig fajulnak, meg hogy Matheisz Erzsébetre és a határhaszon elméletre gondolok: mit adnék fájdalomcsillapítóért (minden vagyonomat) és madárfüttyért (le se szarom). Majd sok-sok óra elteltével arra, hogy húscsomóként csüngök egy tolószéken, és áttolnak a magenta szülőágyhoz, a kitolási fázishoz. Itt már jobban magamnál voltam, és amikor bejött a világ legundokabb arcú doktornője és a világ legundokabb módján hozzálátott, hogy megvizsgáljon, nagyon határozottan elküldtem a francba, és követeltem, hogy jöjjön ide a másik ügyeletes orvos, akit az UH-ról már ismertem. Majd még fél óra mindenféle erölködés (most nyomjak, most ne nyomjak), megérkezett Áron, aki egyáltalán nem sírt, hanem azt mondta, grööö, és máris vidáman nézett a kamerába, ahogy az a képeken is látható. Ezután mindketten a lehetőségekhez képest megtisztálkodtunk és elszállítattunk a saját osztályunkra. Pont addigra lett mindennek vége, mire megindult a reggeli jövés-menés a kórházban, és jött egy csomó orvos, aki nagyon csodálkozott, hogy már meg is van a baba, és jól megvizsgáltak, én pedig nagyon, de nagyon szerettem volna, ha inkább hagynak aludni egy kicsit.
Másnap a kórház szeretettel látott minket, ifjú szülőket vendégül egy ünnepi vacsorára, amit a kórház éttermében fogyaszthattunk el. Én úgy tudtam, hogy már jártam a kórház éttermében, egy nagyon kulturált étkezde a földszinten, ahová orvosok, betegek és látogatók is szoktak járni. Erről kiderült, hogy ez a kórház étkezdéje, az étterem pedig a tetőn van, pazar kilátással Shinjuku felhőkarcolóira, és csak a kiválasztottak étkezhetnek ott. Ennek folytán az elegáns társaságból némileg kilógtam a flanel szoptatós hálóingemmel és kisrókás papucsommal.
A beigért tanfolyamok elég simán mentek, főleg, hogy a legtöbbet a kedvemért külön szerveztek meg, olyan időpontban, ami jó volt Einek is, és így tudott fordítani. A legtöbb igen hasznosnak bizonyult, kivált, hogy ugye Áron az első baba, akit élőben látok. Mind közül a legfélelmetesebb a fürösztés volt, először a nővérke egy gumibabán elmutogatta, hogy mit kell csinálni, majd teleeresztett egy hatalmas kádat forró vízzel, és mondta, hogy akkor most én következem. Halálfélelmem volt, ahogy a szappanos, csúszós kis testet egy kézzel úsztattam a fél méteres vízben, de Áron borzasztóan élvezte (legalább tudjuk, hogy miért tudnak a japánok felnőtt korukra tévét is nézni a 42 fokos vízben).
Szerdán pedig mindannyian haz is jöhettünk, Áron nagyon jól bírta a másfél órás utat, és csak az átszállás utáni 15 percben sírt, igaz, akkor úgy, hogy az egész metrokocsi visszhangzott tőle, mi pedig bezsebelhettünk számtalan rosszalló pillantást (Ahelyett, hogy enni adna a gyerekének...).
Itthon sokkal jobb és könnyebb minden, mint a kórházban, egyrészt nem kell végigcaplatni két folyosón, ha enni kér a gyermek, másrészt mégiscsak itthon vagyunk. Ei anyukája kedvesen főz nekünk minden nap. Ei egyszer mondta, hogy az anyukája csapnivalóan főz, akkor én úgy gondoltam, hogy ilyet nem szép dolog mondani a saját anyukánkról, de igaz, ami igaz, tényleg nagyon bizarr ételek kerülnek az asztalra, nagy részüket nem ismerem fel, kis részüket felismerem, de bár ne tenném (lóhereleves). Persze, szemétség, hogy ezt mondom, mert ha ő nem főzne, akkor nem ennék semmit se.