Pompás este

Ma a cég vezetősége, a férjemet is ideértve, Taipeibe utazott, hogy prezentálja azt a pénzügyi tervet, amit múlt szombaton rittyentettünk. Kapva az alkalmon fél 7-kor kisurrantam az irodából, hogy megnézzek egy orosz avantgárd festők műveit bemutató kiállítást Shibuyában, ami amolyan szórakozó negyed-szerű.

Az úton sok érdekes dolgot láttam, pl egy Ciccolina nevű olasz éttermet (vajon tudják?), egy lányt, aki elfelejtett szoknyát venni (póló és necc-leggings volt rajta, de középen semmi), valamint egy nagyon kicsi, nagyon drága és nagyon kocka alakú görögdinnyét.



(12 ezer jen az kábé 20 ezer forint)

Rövid keresgélés után megtaláltam a Bunakmura névre hallgató kulturális központot, ahol megtudtam, hogy a kiállítás mára bezárt (az angol honlapon ugyan azt írták, hogy 9-ig tart nyitva, de az csak szombatra érvényes - az angolul olvasó az nyilván csak hétvégén ér rá). De ha már ott voltam, gyorsan megnéztem a moziműsort, és pont elcsíptem az utolsó esti vetítést, ami 7:35-kor kezdődött (logisztikai okokból egyetlen mozielőadás sem kezdődik 8-nál később, mert késő este nehéz/lehetetlen hazametrózni). A film a Legjobb barátom volt, Daniel Auteuil, azaz ダニエル　オトウイエル - ejtsd denieru otouieru- főszereplésével. A japán ábécé különlegesen alkalmatlan a francia szavak átírására.

A mozi annyira art volt, hogy enni- és innivalót nem lehetett bevinni, és film közben is be-bejöttek a jegyszedők, hogy ellenőrízzék, nem iszik-e suttyomban a mozilátogató. A műértő közönség mintegy 25 főből állt.

A film nem is volt rossz, kicsit kiszámítható, de szórakoztató. Ez szépen illeszkedett a "francia hetembe", ugyanis hétfőn valamiért nagyon szerettem volna Párizsba menni, kedden Alice talált egy nagyon szuper francia éttermet, ahol fejedelmi két órás ebédszünetet töltöttünk - bár nem ettünk kétórányit, csak a kiszolgálás volt lassú-, és tessék, egy film, ami Párizsban játszódik, bár ennek a történt szempontjából nincs jelentősége.

Hazafelé menet betértem egy szendvicsezőbe szendvicsezni, és kétszer is átmentem a nagy Shibuya-kereszteződésen, ami minden Tokióban játszódó filmben szerepel, és azt hiszem, a világ legforgalmasabb gyalogátkelőhelyének számít. Este tízkor is legalább száz-százötven ember gyűlt össze egy lámpaváltásnyi idő alatt.

Hozzánk két, nagyjából párhuzamosan futó HÉV jár, amiből az egyik nagyjából párhuzamosan futó ma este baleset miatt nem járt, ezért írdatlan tömeg volt, még az első osztályon is, ahová nagyvonalúen befizettem magam. Űlőhely nem volt, két kicsit részeg, de kedves fickó, akik egy bemélyedésben álltak átadták a bemélyedést, méltatták a pocakomat és amennyire értettem arról beszélgettek, hogy taplóság nem átadni a helyet terhes nőknek. Amúgy tényleg az. Azután az utolsó előtti, és egyben legrövidebb állomásnál hirtelen mindenki leszállt. Amint leültem, megjelent a kaller, és a teljes útra szóló felárat követelte. Én azzal érveltem, hogy egészen idáig álltam, és 3 percre nem fogok 45 percnyi felárat fizetni. Mivel lassan és viszonylag értelmetlenül magyarázok, mire befejeztem a mondandómat be is érkeztünk az állomásra, ezért egy odavetett "akkor leszállok"-kal kimasíroztam a kocsiból. Szerencsére itt az ellenőrök nem kergetik a bliccelőket.