Steven új irodája pont az egyetem mellett van, ezt megünnepelendő, együt ebédeltünk a falafelesnél. Annyira szép idő volt, hogy kint ültünk az utcán, Steven ingujjban, Mr. Február pulcsiban, én kabátban, mert annak már nem volt hely a fogason.
Ebéd után beugrottam a tanszékre a könyvért, amit egyenest Amerikából küldtek "professzor Hunglernek", a főkönyv bőrhatású kötésben plusz Teachers' manual, összesen 900 oldal, nem fogok unatkozni a következő hetekben.
És ha már arra jártam, útba ejtettem a követésget is, merthogy le fog járni az útlevelem, és szeptemberben azt mondták, hogy a jövő héten kell telefonálnom időpontért, de gondoltam személyes varázsommal majd megkönnyítem a dolgomat, mert a telefont úgysem szokták felvenni. Sajnos a személyes varázsomat nem volt alkalmam kin gyakorolni. A nagykövetség feltehetően az egytelen középület Japánban, ami nincs akadélymentesítve, feltornáztam a lépcsőn a babakocsit, hogy megtudjam, a főbejárat zárva van és ráragasztott papír tudósított, hogy "útlevél (...) ügyeben menjen a vasajtóhoz". A vasajtóhoz tartozó kaputelefonon úgy lehet beszélni, hogy az ember térddel nekitámaszkodik egy kis betonkorlátnak, áthajol egy derékmagasságú tuján és oldalra fordítja fejét. Így társalkodtam sokáig egy nénivel, aki azt állította, hogy mindenki házon kívül van, nem tudja, milyen papírok kellenek az útlevélhez, nem tudja, mikor jön vissza az, aki esetleg tudja, és ha azt mondták, hogy telefonáljak a jövő héten, akkor minek jöttem ide most. Ennél a pontnál elköszöntem. Annyira király, hogy még soha semmi bajom sem történt, mert gondolom ugyanezeket mondta volna akkor is, ha azt mondom, hogy emberrablók áldozata lettem, vagy egy piranja leharapta a fejemet.
1 comment:
és ez a nő annyi fizetést kap, hogy egyszer-egyszer még egy chanel sálat is megengedhet magának, és ha magával hozta a férjét, a gyerekeit és a kiskutyáját, utánuk is jár a napidíj.
Post a Comment