Brainstorming és kínai

Most jövök egy konferenciaszervező cégnél tartott megbeszélésről. Ez a második megbeszélés volt, mert az elsőn leginkább arról volt szó, hogy a részlegvezető a saját főnökére panaszkodott, hogy micsoda rossz fej. Mondjuk a tárgyalóterem az ő fényképeivel volt díszítve, úgyhogy lehet benne igazság. Amúgy a tárgyalótermi képek ma is szóba kerültek, a srác, aki beengedett elnézést kért miattuk és elárulta, hogy régebben még több volt belőlük, de kérték az igazgatót, hogy néhányat vegyen le. Ma egy másik igazgató is ott volt, meg egy Temple-s kollégám, aki leginkább egy pikkelyét vesztett halra emlékeztet, és kábé annyira is kreatív. A megbeszélés arról szólt volna, hogy összeállítjuk egy HR-es konferencia programját azok alapján az ötletek alapján, amit a múlt héten kigondoltunk. A többiek házi feladatát megette a kutya, ezért kábé egy órán keresztül csak én beszéltem, először egy kicsit kínosnak éreztem, de aztán egyik ötlet adta a másikat, végül abban állapodtunk meg, hogy ezekből én megírom a programot. Egyszerre érzem magam strébernek és baleknak.

A sok beszédtől igen éhes lettem, ezért ahelyett, hogy maradékokat vacsoráztam volna (lásd az előző bejegyzést), a helyi kínaiban ettem, bár azt nem tudom, mit. Leginkább tofupörköltnek tudnám leírni, de szuper volt. Itt a kínai és az indiai éttermekre igaz, hogy azok a legjobbak, amiket ránézésre otthon bezárna az ÁNTSZ. Látványkonyhának volt megcsinálva, de nem volt különösebben mit nézni, mert a szakácsot kétharmad részben gigantikus konzervdobozok takarták. Emlékszem, hogy tofut életemben először egy azóta bezárt vegetáriánus étteremben ettem, ahol Zsuzsival voltam, és ő a tofut radírhoz hasonló ételként írta le. Ez arra a tofura amúgy igaz is volt. Szoktam arra gondolni, hogy ha egyszer meglátogatna, akkor megismertetném a tofu százcsillió féle elkészítési módjával, amik közül egyik sem hajaz a radírra.