Chanel

Mr. Februárral ma (többek között) Ginzában csavarogtunk, hogy legyen egy kis karácsonyi feelingünk. Volt sok feldíszített tuja, meg télapó, rénszarvas társaságában, de ezek a rénszarvasok leginkább túlméretezett nyulakhoz hasonlítanak. Aztán az jutott eszembe, hogy már 3 éve lakom itt, de még sosem voltam egyetlen luxusáruházban sem, csak néha arról posztolok, hogy milyen felháborítóan sokba kerülnek ezek a vackok. Választásom a Chanelre esett, ennek valamiért híres az épülete, a valami pedig nyilván más, mint a külcsín. Nem az átlagvásárló megjelenését hoztam az alján kicsit szakadt farmeremben, a H&M gyerekosztályáról származó tornacipőmben és a Mr. Február által a hajamba önött leves maradékával, biztos arra gondoltak, hogy álruhás királylány vagyok, mert rögtön hárman is segítettek az akadálymentesített bejáraton feltolni a babakocsit. Bent kedvesen elbeszélgetett velem egy eladókisasszony, aki annyira tudott angolul, mint én japánul, ezért úgy határoztam, hogy a sálakat fogom megtekinteni, mert ez egy viszonylag könnyű téma és kizárt, hogy igénybe kelljen venni a próbafülkét. Az eladókisasszony úgy nézett ki, mintha most jött volna egy eladókisasszony-divatlapból, tökéletes frizura, tökéletes smink, igazán zavarba ejtő volt, igyekeztem arra gondolni, hogy valószínű, hogy az eladókisasszonyi fizetéséből ő sem itt vásárol. Megvitattuk - korlátozott nyelvi eszközeinkkel - a téli sáldivatot (a 30x30 cm-es sál 50.000 jen volt), majd távoztam. Nota bene, amikor a földszinten látták, hogy nincsen nálam kis chanelos szatyor, már senki sem segített a babakocsival.