A japánban nincs többesszám. Ennek abból a szempontból van most jelentősége, hogy Ei szombaton áthívta az egyik kollégáját, hogy kidolgozzák a palotaforradalom tervét (erről majd később, nehogy az ellenséges hatalmak a blog olvastán rájöjjenek a részletekre), ő a feleségével és két gyerekkel (Rei (2) Ko (1)) érkezett. Nem mutattuk, de azért meglepődtünk. Amíg a gyerekek páros lábbal ugráltak az ágy tetjén, addig én kisurrantam a konyhába és a hűtő teljes tartalmát egy gigantikus adag tex-mexbe konvertáltam. A vendégség hátralévő része kellemesen eseménytelenül telt, Rei, aki ha nagy lesz, shinkansen-vezető lesz, nagyon örült, hogy az erkélyről rálátni az állomásra, amikor elment egy vonat, odarohant az ablakhoz és azt kiáltotta, hogy "shingo" (jelzés) és ennek megfelelően felkapcsolta az állólámpát. Ezt az ittléte alatt 30-50 alkalommal ismételhette meg. A nap végére Mr. Február a "shi" kifejezéssel gazdagította szókincsét, azt nem tudjuk, mit ért alatta, mert a matracáról nem látni a vonatokat.
Ez jó bemelegítés volt vasárnapra, amikor is Ramival és Roberttel, valamint a 3 gyerekükkel (Makoto (8), Taikan (5), Koji (3)) piknikezni mentünk Tokió legrégebbi botankikus kertjébe (Most úgy néz ki, mintha a japán gyerekeknek az éveik számával arányosan hosszabbodna a nevük, de nem.) Mr. Február jókedvűen ismerkedett a természettel, főleg annak örült, amikor véletlenül beletettem a sárba.
Bandi figyelmébe ajánlom a szürreális játszóteret, amit a parkba vezető úton láttunk.
1 comment:
én is akarok ilyen játszóteret!
sok ugráló-üvöltő gyereket kevésbé.
Post a Comment