JIL

Ma a Japan Institute of Labor Policy and Training, röviden JIL könyvtárában voltunk Mr. Februárral. Bátran kijelenthetjük, a JIL a világ végén van. És mivel mi is világ végén lakunk, csak éppen a másik felén, a kettő közötti távolságot expressz vonattal 2 órába telt megtenni. De hogy megérte! Az az előzetes feltételezésem, miszerint könyvtárba menni csecsemővel nem éppen szerencsés ötlet, gyorsan megdőlt. Köszönhető ez egyrészt Mr. Február angyali természetének, másrészt annak, hogy Japánban minden - vagy legalábbis sok minden - fordítva működik. Míg ingatlant bérelni mindenfajta igazolás bemutatása után sem sikerült, addig úgy tűnik, hogy közintézetbe kutatási engedélyt viszont bemondásra lehet szerezni. A beiratkozásnál megkérdezték, hogy melyik egyetemhez tartozom és miért akarok itt kutatni, megmondtam, erre kaptam egy belépőkártyát és egy kódot az elektronikus adatbázishoz, és amíg kicseréltem Mr. Február pelenkáját kihozták a kiválasztott könyveket, a főkönyvtáros pedig adott ajándékba két statisztikai évkönyvet, meg egy JIL-es tarisznyát, amiben mindezt hazahozhattam. Se pecsét, se kérelem. Gondolom otthon, ha sikerült is volna a babakocsival bejutnom az épületbe, "Tecsakmásolj!" nyomban rendőrt hívott volna. Bár a teljesség végett hadd tegyem hozzá, hogy annak idején a pupiklasszikusok okán saját jogon vágtak ki a könyvtárból.