szajré - part 2

Az újsághírdetésre kizárólag olyan válaszokat kapok, hogy ugyan nem kell az x dolog, de szívesen lesz valaki a levelezőpajtásom. Pedig nem a Garfield magazin középső lapján tettem közzé, hanem a Pesti Est helyi megfelelőjében, aminek van egy direkt erre szakosodott felülete.

csak azt szeretném tudni

hogy itt miért nincsenek rászorulók? Egy hete házalok a tutifrankó háztartási gépeimmel (incl. újsághirdetés) és egy mikró nem sok, annyit sem sikerült elajándékoznom. Én tökre örültem volna, ha 3 éve nem kellett volna az összes spórolt pénzemen ilyen cuccokat vennem. Most meg fizethetek egy hűtőnyit, hogy az önkormányzat elszállítsa a használtháztartásigép-telepre, ahol gondolom tüzet raknak belőlük, vagy jobb esetben beépítik őket egy következő mesterséges szigetbe. És hát azt sem lehet, hogy csak úgy levisszük a ház elé és elszaladunk, mert amilyen a formám, tuti lebuknék, illegális szemétlerakásért lecsuknának és akkor sem hagyhatnám el az országot, ha történetesen lenne repülőjegyem.

f*ck austrian airlines

Amikor egyszer egy BA Tokió-Bp jegyet nem használtam fel és vissza akartam kapni a zseton egy részét, akkor a BA-s ügyintéző, aki végül pénzt nem adott vissza, nagyon örült, hogy megmondtam előre, hogy nem fogom felhasználni a jegyet. Gondoltam, most is jó arc leszek, megmondtam az AA-nak is, hogy nem haszánljuk majd a visszajegyet, a pénzt nem is eröltettem. Erre, ahelyett, hogy mondjuk azt mondták volna, hogy köszi és eladják a jegyet valaki másnak, azt mondta egy fejhangú ügyintézőnő, hogy ekkora szemétséget még nem is hallott, mert direkt azért volt ilyen olcsó a jegy (nem volt olcsó), mert oda-vissza útra szól és most akkor töröl az utasok listájáról és majd megnézi, hogy mikor van olyan gép, amire még két utas felfér (Mr. Február, aki 60%-ért utazik, csomagot nem vihet, külön ülést nem kap, gyerekmenü nincs, szóval igazán problémás eset), ezt követően pedig kiszámlázza büntetést. Hogy mi van????? 1. miért fáj az a légitársaságnak, hogy én kifizettem egy jegyet, amit aztán nem használok? 2. mi a tetves francért nem mehetünk az eredeti géppel (jan 9-et határozták meg, mint leghamarabbi járatot)? 3. miféle bírságolásról beszélünk? Lehet, hogy azóta Einek végül sikerült velük beszélni és minden megoldódott, csak én még nem tudok róla, de most vérnyomásproblémákkal küzdök és legszívesebben kiállnék az erkélyre és onnan skandálnám, hogy dögöljön meg az összes légitársaság összes ügyintézője, valamint azok is, akik a fenti process-t kitalálták.

Őrnagy úr Karácsonya

Ma átjött az anyósom hogy lekösse Mr. Februárt, így zavartalanul dobozolhattam. Amíg sétálni voltak, szétszereltem a rakétaporszívóautót és jól bedobozoltam. Aztán a szerződés apróbetűs részének értelmében a nem a szállítmányozó cég dobozába dobozolt cuccokat kidobozoltam, majd bedobozoltam őket a megfelelő = biztosítással ellátott dobozokba. Aztán még egy pár dolgot szétszereltem, néhány törékeny dolgot pizsamába csomagoltam és - meglepetés - bedobozoltam. A súly nem számít, csak a méret, ezért remek technikákat találtam ki arra, hogy mi mibe fér bele, stb.

Szombaton átjön a család, hogy megünnepeljük a Karácsonyt. Mivel úgyis jól ráérek, ezért egy újabb piskótatekercset gyártok majd, ami az itteni karácsonyi süti, de szerencsére gyorsabban elkészül, mint az ember gondolná. Ezt azért csináljuk, hogy én örüljek, mert biztos nehéz nekem Karácsony nélkül. Igaziból nagyon aranyos gondolat, de én jobban örülnék, ha mindenki átjönne, aztán piskótatekercsezés helyett egy nagy, közös, családi dobozolásba fognánk.

Költözés

Szóval, a hétvégén úgy döntöttünk, hogy hazaköltözünk, de nem ám júniusban, vagy augusztusban, hanem 2 hét múlva. Ezért most nekiláttunk a dobozolás-szortírozás kettős projektnek. Hazaszállítani a dolgokat tök sokba kerül, kidobni a dolgokat ezzel szemben szintén tök sokba kerül. Ezért most felállítottam egy szigorú rendszert, "mindenképpen vinni", "talán" és "túladni rajta" kategóriákkal, és nagyon megkeményítem a szívemet minden esetben. Amúgy ezért is jó a rövid intervallum, mert kevés idő marad a cuccok gyászolására.

Szombaton kértem árajánlatot egy csomó cégtől, három válaszolt, volt egy, aki az email alapján felmérte a lehetséges köbmétert, és 400.000 jenben állapította meg a díjat (ezt kaptam meg először, és majdnem infraktust kaptam), aztán volt egy, akinek az ajánlata 90.000 az első + 68.000 minden további köbméter volt, ez kicsit barátságosabb, aztán egy Robert nevű srác is írt, hogy ilyen családi fuvar esetén 60+53.000 az ár. Ennek nagyon megörültem, kértem, hogy valaki szálljon ki felbecsülni a köbmétereinket. Tegnap kiszállt Jeremy, ekkor még nem tudtuk, hogy maga a Country Manager. Nem kicsit kámpcsirodott el, amikor mondtam, hogy hát lenne ez a két légkondi, meg kábé 5 doboz, aztán ha belefér, akkor még ez meg az. És a ruhák? És a frigó? És a mosógép???? Mondtam, hogy hát ha kéri őket, szívesen odaadok bármit. (Ekkor odaadta a névjegyét, mintegy ahelyett, hogy 'vazzeg, én vagyok a góré, annyi használt mosógépet veszek, amennyit csak akarok'.) Szóval Jeremy nem akarta a szajrét, viszont akarta volna srófolni az árakat, merthogy ez nem olyan nagy volumen. De hát nem hiába nem tanítok végül Klimas doktor nemzetközi szerződéselméleti könyvéből, mondtam, hogy az ajánlati kötöttség az ajánlati kötöttség, ők most ehhez kötve vannak 45 napig. Mondta, hogy hát na jó, és elviharzott. Gondolom, hogy azonnal kirúgja Robertet, bár ő ma írt egy levelet, de ettől még lehet, hogy éppen a felmondását tölti.

A költözés célállomása még nem ismert, eredetileg a Dohány utca lett volna, de ott van a kedves bérlő, akitől anyuék nem szívesen válnának meg. Felmerült a Victor Hugo és Városmajor, utóbbi igen jó helyen van, viszont sok koloniál bútor tartozik hozzá, az előbbi üres, és hát nem lehet azt mondani, hogy rossz helyen van, mert ez így hazugság, csak hát én pesti srác vagyok. A dolgok jelen állapotában amúgy a Városmajor felé húz a szívem, annak ellenére, hogy Prézli és Morzsa csak autóval tudnak majd látogatóba jönni, mert nem tudnak metrózni. De majd minden kiderül, ha egyszer otthon vagyunk, aminek a napja január 6. Ezzel kapcsolatban jó hír, hogy ezúttal nem Seremetyevón keresztül jövünk, hanem direkt járattal Bécsbe, ahonnan családi hazafuvar lesz, miután megettem legalább 3 szelet Sacher tortát hozzájuk tartozó kávékkal.

Az is van, hogy Mr. Február atyai nagyapja érkezik holnap látogatóba. Ez tavaly november óta húzódik, és az első találkozásból jószerivel most utolsó is lesz. A kedves rokonnak azt hiszem, bármikor jobban örültem volna, mint holnap, amikor Robert küldi a dobozokat, hogy a már meglévő dobozoknak legyen kellemes társasága. És pakolás helyett majd karácsonyi piskótakerercset meg finom ebédet kell rittyentenem. De így legalább kitakarítottam, amire a múltkori vendégség óta nem sikerült rászánnom magam. Néha arra gondolok, ha Marie-Laure az én lakótársam lenne, akkor egy éjszaka csendben agyoncsapna egy biocukkinivel és utána lángszóróval fertőtlenítene mindent, amihez hozzáértem.

UPDATE: Azt nem írtam, hogy egyelőre csak Mr. Február és én költözünk, Ei febuár végén per március elején csatlakozik.

Franciás ebéd, újabb kaland a konzulátuson

Ma a volt főnökömmel ebédeltem a Bois de Boulogne nevű (amúgy japán curry-re szakosodott étteremben), ahonnan kis nyaktekeréssel rá lehet látni a Tokyo Towerre, ami az Eiffel torony felnagyított mása. Ma két szögből is alkalmam volt megnézni, mert lehet látni az egyetem mellől is, bár ezen a képen a délutáni fények miatt majdnem egyáltalán nem látszik.

Az egyetemen bruttó 5 perc alatt elintéztem az adóbevallásomat, amit kitöltöttek helyettem, nekem csak alá kellett írni. Most is, mint eddig minden alkalommal idétlenül kuncogtam, amikor Sara senseinek szólítottak, úgy hangzik, mintha azért mondanák, hogy szívassanak.

Mostanában telefonon próbálok szerencsét a követségen, tegnap háromból háromszor leráztak ugyan azzal a szöveggel (nincs bent, nem tudom mikor jön vissza, nincs hozzáférésem a naptárjához), de ma egy japán néni vette fel a telefont, akire szerencsére nem ragadt át az általános tahó stílus, ezért elárulta, hogy a konzulnak délután nincs elfoglaltsága (mint azt sejthettük), ezért gyorsan tettem róla, hogy legyen, hamár amúgy is az egyetemen járok. A konzul maga igen szívélyes kedvében volt, de sajnos minden kérdésemre azt válaszolta, hogy "ezt nem tudom pontosan" vagy azt, hogy "nem vagyok biztos benne, de". Ádám jóvoltából hozzájutottam a külföldiek letelepedéséről szóló jogszabályhoz, és már azt is tudom, hogy van olyan hivatalos személy, akinél jobban értem a rendelkezéseit. Erről egy kicsit elbeszélgettünk, de sajnos a vámügyintézésnek nem olvastam utána, ezért erről csak annyit tudtam meg, hogy "bonyolult ügyek ezek". Útlevél ügyben pedig azt a remek tippet kaptam, hogy ha olyan útlevelet szeretnék, "amivel lehet külföldre utazni", akkor a legegyszerűbb a Központi Okmányirodában azt hazudni, hogy sürgősen Amerikába kell mennem, és akkor nagy valószínűséggel kiállítják annak ellenére, hogy külföldön élő magyar állampolgár vagyok.

Kiskarácsony

Ma feladtuk a karácsonyi képeslapokat. A postán a bácsi megkérdezte, hogy mit adok fel, erre ahelyett, hogy simán lestemplizte volna a borítékokat, hátrament és válogatott tök jó kacsás meg virágos bélyegeket. És a legjobb, hogy közben nem tartottuk fel a sort, mert amikor kettőnél többen vártak, akkor mindig kinyitottak egy új ablakot, sőt, még arra is futotta, hogy egy postáskisasszony egy borítékkal integetett Mr. Februárnak. Majd erre fogok gondolni, miközben a Bajcsy-Zsilinszky úti postán állok a 40 perces sorban.

Ezután különböző eredménnyel szerepeltünk az iskolarendszer 0. lépcsőjeként ismert Játszóházban. Mr. Február kiváló eredményt ért el a kupakszortírozó feladatban, én viszont csúnyán lebőgtem az adventi koszorú hajtogatásommal. Az óvónéni egyszer megmutatta, hogy kell csinálni, és amikor én valamit elszúrtam, akkor úgy mondta, hogy "nem így kell!!!", hogy arra kell gondolnom, ha lett volna nála nádpálca, rávágott volna a körmömre. Azért csak összejött:
A télapót Mr. Február nyerte.
A három év alatti gyerekek pedig könyvcsomagot kaptak a helyi önkitől.

A Konyv

Vannak azert fucsa dolgok ebben a konyvben:

"Contracts are to be taken seriously and are to be performed. This is one of the essential and most mystic things about contract law."

"A convention implies a meeting of the minds and wills of individuals, whereas the term transaction is more mechanistic and more in keeping with Soviet ideology; thus, even a private civil act exists only to promote the changes necessary to effect the communist version of paradise"

"In order to illustrate the concept that a convention requires a meeting of the minds, and hence that a unilateral juridical act does not create rights, is to ask the class to play a game. Ask a student to stand up. Inform him or her that he or she is the last person on the planet. Then ask them to enter into a contract with someone. Even to give a gift. This exercise works well in explaining that it takes two to tango."

Az első párbeszéd

- Akarsz egy kicsit szundikálni?

- Nem.

Mr. Február szépen fejleszti a kommunikációs képességét, azt már tudjaa, hogy a fejrázás nemet jelent, a bólogatás meg igent, és lehetőleg ha én valamelyiket csinálom, akkor ő az ellenkezőjét, de ez a verbális megnyilvánulás annyira meglepett, hogy nem is ragaszkodtam a szundikáláshoz. Most persze alszik, mert az új képességek gyakorlása még hamar kifárasztja.

Addig írok a fűtésről. Tokióban, ahol a tél nem kimondottan csikorgató, igaziból nem lehet fűteni a lakásokat, nem tartozik hozzájuk áltatalában semmilyen erre alkalmas eszköz. Ha van is ilyen, akkor az a hideg-meleg levegő fúvására egyaránt alkalmas légkondi. Valamint az épületek gyakorlatilag nincsenek szigetelve, bent annyi fok van, mint kint. És amikor kint 18-20 fok van, akkor tényleg elég, ha este egy kicsit bekapcsolja az ember, éjaszkára aztán megint ki. Most viszont hirtelen 6 fok van, tehát a lakásban max 10, ha jól beleheljük. A légkondi alatt sirokkó-szerű szél fúj, a szoba többi pontján stabilan tartja magát a 12 fok.

Fűtés helyett itt az emberek vagy beöltöznek, gyakorlatilag mindenhol lehet kapni írdatlan házikabátot, még a közértben is, vagy fűthetős asztalhoz ülnek (kotatsu), ami melegen tartja az alá bedugott lábat, netán éjszaka beizzítják az elektromos lepedőt.

Valaki nem robbantaná fel a követséget?

Steven új irodája pont az egyetem mellett van, ezt megünnepelendő, együt ebédeltünk a falafelesnél. Annyira szép idő volt, hogy kint ültünk az utcán, Steven ingujjban, Mr. Február pulcsiban, én kabátban, mert annak már nem volt hely a fogason.

Ebéd után beugrottam a tanszékre a könyvért, amit egyenest Amerikából küldtek "professzor Hunglernek", a főkönyv bőrhatású kötésben plusz Teachers' manual, összesen 900 oldal, nem fogok unatkozni a következő hetekben.

És ha már arra jártam, útba ejtettem a követésget is, merthogy le fog járni az útlevelem, és szeptemberben azt mondták, hogy a jövő héten kell telefonálnom időpontért, de gondoltam személyes varázsommal majd megkönnyítem a dolgomat, mert a telefont úgysem szokták felvenni. Sajnos a személyes varázsomat nem volt alkalmam kin gyakorolni. A nagykövetség feltehetően az egytelen középület Japánban, ami nincs akadélymentesítve, feltornáztam a lépcsőn a babakocsit, hogy megtudjam, a főbejárat zárva van és ráragasztott papír tudósított, hogy "útlevél (...) ügyeben menjen a vasajtóhoz". A vasajtóhoz tartozó kaputelefonon úgy lehet beszélni, hogy az ember térddel nekitámaszkodik egy kis betonkorlátnak, áthajol egy derékmagasságú tuján és oldalra fordítja fejét. Így társalkodtam sokáig egy nénivel, aki azt állította, hogy mindenki házon kívül van, nem tudja, milyen papírok kellenek az útlevélhez, nem tudja, mikor jön vissza az, aki esetleg tudja, és ha azt mondták, hogy telefonáljak a jövő héten, akkor minek jöttem ide most. Ennél a pontnál elköszöntem. Annyira király, hogy még soha semmi bajom sem történt, mert gondolom ugyanezeket mondta volna akkor is, ha azt mondom, hogy emberrablók áldozata lettem, vagy egy piranja leharapta a fejemet.

Chanel

Mr. Februárral ma (többek között) Ginzában csavarogtunk, hogy legyen egy kis karácsonyi feelingünk. Volt sok feldíszített tuja, meg télapó, rénszarvas társaságában, de ezek a rénszarvasok leginkább túlméretezett nyulakhoz hasonlítanak. Aztán az jutott eszembe, hogy már 3 éve lakom itt, de még sosem voltam egyetlen luxusáruházban sem, csak néha arról posztolok, hogy milyen felháborítóan sokba kerülnek ezek a vackok. Választásom a Chanelre esett, ennek valamiért híres az épülete, a valami pedig nyilván más, mint a külcsín. Nem az átlagvásárló megjelenését hoztam az alján kicsit szakadt farmeremben, a H&M gyerekosztályáról származó tornacipőmben és a Mr. Február által a hajamba önött leves maradékával, biztos arra gondoltak, hogy álruhás királylány vagyok, mert rögtön hárman is segítettek az akadálymentesített bejáraton feltolni a babakocsit. Bent kedvesen elbeszélgetett velem egy eladókisasszony, aki annyira tudott angolul, mint én japánul, ezért úgy határoztam, hogy a sálakat fogom megtekinteni, mert ez egy viszonylag könnyű téma és kizárt, hogy igénybe kelljen venni a próbafülkét. Az eladókisasszony úgy nézett ki, mintha most jött volna egy eladókisasszony-divatlapból, tökéletes frizura, tökéletes smink, igazán zavarba ejtő volt, igyekeztem arra gondolni, hogy valószínű, hogy az eladókisasszonyi fizetéséből ő sem itt vásárol. Megvitattuk - korlátozott nyelvi eszközeinkkel - a téli sáldivatot (a 30x30 cm-es sál 50.000 jen volt), majd távoztam. Nota bene, amikor a földszinten látták, hogy nincsen nálam kis chanelos szatyor, már senki sem segített a babakocsival.

Brainstorming és kínai

Most jövök egy konferenciaszervező cégnél tartott megbeszélésről. Ez a második megbeszélés volt, mert az elsőn leginkább arról volt szó, hogy a részlegvezető a saját főnökére panaszkodott, hogy micsoda rossz fej. Mondjuk a tárgyalóterem az ő fényképeivel volt díszítve, úgyhogy lehet benne igazság. Amúgy a tárgyalótermi képek ma is szóba kerültek, a srác, aki beengedett elnézést kért miattuk és elárulta, hogy régebben még több volt belőlük, de kérték az igazgatót, hogy néhányat vegyen le. Ma egy másik igazgató is ott volt, meg egy Temple-s kollégám, aki leginkább egy pikkelyét vesztett halra emlékeztet, és kábé annyira is kreatív. A megbeszélés arról szólt volna, hogy összeállítjuk egy HR-es konferencia programját azok alapján az ötletek alapján, amit a múlt héten kigondoltunk. A többiek házi feladatát megette a kutya, ezért kábé egy órán keresztül csak én beszéltem, először egy kicsit kínosnak éreztem, de aztán egyik ötlet adta a másikat, végül abban állapodtunk meg, hogy ezekből én megírom a programot. Egyszerre érzem magam strébernek és baleknak.

A sok beszédtől igen éhes lettem, ezért ahelyett, hogy maradékokat vacsoráztam volna (lásd az előző bejegyzést), a helyi kínaiban ettem, bár azt nem tudom, mit. Leginkább tofupörköltnek tudnám leírni, de szuper volt. Itt a kínai és az indiai éttermekre igaz, hogy azok a legjobbak, amiket ránézésre otthon bezárna az ÁNTSZ. Látványkonyhának volt megcsinálva, de nem volt különösebben mit nézni, mert a szakácsot kétharmad részben gigantikus konzervdobozok takarták. Emlékszem, hogy tofut életemben először egy azóta bezárt vegetáriánus étteremben ettem, ahol Zsuzsival voltam, és ő a tofut radírhoz hasonló ételként írta le. Ez arra a tofura amúgy igaz is volt. Szoktam arra gondolni, hogy ha egyszer meglátogatna, akkor megismertetném a tofu százcsillió féle elkészítési módjával, amik közül egyik sem hajaz a radírra.

Elátkozott este

Most van a bonenkai szezon, amikor is az emberek különféle csoportokban elbúcsúztatják az évet, ügyfelekkel, kollégákkal, barátokkal, stb. Ezért mi is meghívtuk Ei kollégáit, az én kollégáimat és egy kedves baráti házaspárt, valamint a család itteni tagjait. Már akkor tudhattam volna, hogy bajra lehet számítani, amikor a bevásárlás után kábé öten lemondták, mert megbetegedett a gyerek, elfelejtődött a nagyapa szülinapja, sürgősen Yokohamába kellett menni, stb, stb, így ránk maradt nagyobb tétel marhahús.

Aztán az is volt, hogy a délutáni zsúr után a felnőttek elmennek színházba, a marhahús után nem akartam, hogy nagyobb tétel színházjegy is a nyakunkon maradjon, mert azt a marhahússal ellentétben nem lehet lefagyasztani, és lám, ezt is egyre többen mondták le. Aztán pénteken felhívtam a színházat, hogy foglaljak jegyeket, kiderült, hogy egy darab sincs már. Erre felhívtam egy ismerősömet, nevezzük Ann-nek, aki maga is szerepel, hogy hogyan tudnánk négyen bejutni. Szerencsére pont volt egy barátnője, akinek volt két jegy feleslegbe, de több nem. A vendégségben kihirdettük az eredményt, és egyhangú döntéssel úgy határoztunk, hogy a barátnőm (őt nevezzük Misuzunak) és én mehetünk színházba. A bejáratnál kellett kereseni a "fekete hajú nőt", Ann barátnőjét. A leírás nem illett senkire, erre odamentünk egy szervezőhöz, elmondtuk, hogy mi történt, ő belenézett egy könyvbe, és adott két jegyet, amit kifizettünk. Ennek okán fel sem merült bennem, hogy hiba lehet a dologban, amíg ma egy meglehetősen felháborodtt hangú levelet nem kaptam Ann-től, hogy én milyen csúnyán felültettem a barátnőjét, aki ott állt az esőben a jegyekkel. Igaziból nem érzem magam hibásnak és nem szeretném kifizetni a plusz jegyeket. A darab amúgy mókás volt, de ennek fényében már nem tudok felhőtlenül örülni.

És ha ez még mind nem lenne elég, péntek este több órás kemény munkával flódnit készítettem, ami tök szuper lett, képekkel tudom igazolni, viszont az is kiderült, hogy Ei nem szereti a flódnit, annyira nem, hogy udvariasságból sem tudott egy egész szeletet megenni. Teljesen összetörtem. A kollégám - akinek sem a gyerekei nem betegedtek meg, sem a nagypapája nem ünnepelte a szülinapját a hétvégén -, rendes zsidó ember, megevett egy fél tepsivel, majd csomagoltatott a családnak. És azt is meg kell mondjam, hogy a maradékot pedig az anyósóm ette meg egyszál egymaga, ami kis termetét figyelembe véve különösen szép teljesítmény.

Sütöttem még szép és szintén finom fánkokat, még szalagjuk is lett, ezt is életemben először csináltam, és eléggé paráztam, mert kelttésztában nem vagyok valami jó, most is majdnem kimaradt a cukor, de végül jól sikerült, legalábbis európai szemmel. Ázsiai szemmel valószínű, nem ekkora sikertörténet, mert a japán vendégek inkább azt a cukrászdás gyümölcszselét tolták, amit ők hoztak. A marhahús legalább elfogyott.

Mr. Február viccet mond

Az új lakásnál nincsenek támadókedvű halászsólymok, vannak viszont ronda fekte madarak, amik azt mondják: kuaó, kuaó. Ezt Mr. Február (aki amúgy egyáltalán nem tud beszélni) teljesen élethűen utánozza. Ma rámutatott az égen repülő madárra, azt mondta, kuaó, hozzáfűzött valamit a saját szókincséből, majd ezen 3 percig folyamatosan röhögött. Azután táncolt a rádióból szóló enka muzsikára, amin utána szintén jót nevetett.

Állatkert

Hú, ezt a posztot jó régen kezdtem el írni, de most van csak időm befejezni. Először úgy volt, hogy szerdán nyolcan elmegyünk az állatkertbe. Aztán ebből a hét elejére 4 lett, aztán szerda reggelre egy anyuka beteg lett, később egy gyerek belázasodott, a nagymama meg beleesett a lekvárba, de mivel egy hete esett az eső, kivéve szerdán, mi juszt is elmentünk az állatkertbe. Mr. Februárt nem érdeklik a nagy állatok, mint pl. az elefánt, sem azok, akiket nehéz észrevenni, mint pl. a kifutó árnyékában alvó tigrist, és valamiért a tapírokat sem szereti, pedig a tapír kicsi és mozgékony. Viszont szerencsére pont időben érkeztünk a kisállatsimogatóhoz, amikor is a látogatók etethetik fűvel a kecskéket. Amikor szétosztották a gondozók a füvet, minden 5 év alatti látogató egyszerre rohamozta meg az ól szélénél várakozó 5 kecskét, akik erre menekülőre fogták és a nagy kavarodásban egy kecske elsodorta Mr. Februárt nekem pedig egy birka kitépte a kezemből a fűcsomómat. Mr. Február sokáig álldogált egyetlen fűszállal a kezében, mire végül odajött egy kiskecske és megette. ettől nagyon boldogok voltak mind a ketten. Később odajott egy birka (nem az, amelyik megette a füvet), akinek a bundájába száraz levelek tapadtak, Mr. Február felemelt néhány levelet a földről és szépen elrendezte őket a birka tetején.
Aztán láttunk még bébivizilovat, akit egy nagy kefével sikáltak, meg vicces majmokat. András a megmondhatója, hogy utálom a majmokat, de lenyűgözve álltam a pókmajom ketrece előtt. A pókmajmok egy az egyben úgy mozognak, mint Pókember. Csudálatos. Aztán láttunk még De Brazza majmot is, ami a wikipédián nem néz ki olyan viccesen, mint élőben, mert élőben látszódik, hogy teljesen tojás alakú a testük és olyan mintha egy nagy, narancssárga napellenzős sapka lenne rajtuk.

Azóta még az is történt, hogy Mr. Február elindult. Egyelőre egyszerre 3 lépést tud segítség nélkül megtenni, azután le kell ülnie pihenni és átgondolni a következő tervet.

A rakétaporszívóautó írtó klassz, van benne egy 5 különböző hangeffect, a legjobb egy kellemes női hang, ami azt mondja: astroids ahead, a legidegesítőbb, amikor egy férfihang bömböli, hogy 3, 2, 1, BLAAAST OOOFF. És az ülés alatt van egy titkos rekesz, pont akkora, hogy belefér a légkondi távirányítója, amit egy egész délelőttön keresztül kerestem. (Operator, may I help you?)

Boldog Születésnapot!

Mr. Február 1 éves!

Baba-mama jóga, 1-2. rész

1. rész:
A nyáron Mr. Februárral beneveztünk a Paulay Ede utcai jógahely baba-mama jógájára, mert feltételeztem, hogy egy hely, ahol Laci tanít, az feltétlenül olyan óriáskirály, mint maga Laci. Ez sajnos nem volt igaz. A foglalkozást egy platinaszőke fitness-cica tartotta, méregdrágán (bérlet nem érvényes), egy tornaöltöző szagú, 40 fokos miniatűr szobában. Maga a foglalkozás abból ált, hogy párba osztott bennünket (nem lehetett választani, pedig én egy Samu nevű helyes gyerekkel és a hozzá tartozó helyes anyukával akartam lenni, ehelyett a kis Kopánnyal kellett lennem, akinek az anyukája egész idő alatt azon aggódott, hogy nem fogunk-e véletlenül rálépni az új napszemcsójára, ami GUCCI), és így felváltva kellett lóbálni egymás gyerekét, majd körbe-körbe kellett menni a szobában és ismét lóbálni a gyereket. Nem mentünk többet.

2. rész
Jennifer újságolta, hogy talált egy helyet egész közel, ahová gyerekeket is lehet vinni, sajnos nekem ma pont nem volt jó, amit nagyon bántam, de aztán ezután az üzenet után mégse annyira:

"The class was a mummy and us, run by volunteers"

Korlevel

Most ertesultem egy Dear Sir/Madam kezdetu levelbol, hogy nem nyertem a palyazaton. Mivel igazibol tenyleg nem feleltem meg a felteteleknek, nem hibaztatom oket, viszont jol esett volna, hogy faradozasaim elismereseul legalabb a level elso sorat modositottak volna.

Csirke

Ez a bejegyzés eredetileg arról szólt volna, hogy Mr. Február életében először evett húst. Egy hosszabb részt szenteltem volna annak, hogy ennek a csirkének az elkészítése miben tért el a korábbi csirkék elkészítési módjától, majd alaposan vállon veregettem volna magam, hogy sikerült több hónapos eredménytelen kísérletezés után állati fehérjét juttatnom a kis szervezetbe. Ehhez képest a valóság az, hogy amikor nem néztem oda, akkor kivette a szájából az összecsócsált csirkét és ráült. De ez csak azután derült ki, hogy felállt az asztaltól, és persze előtte bezsebelte az összes dicséretet.

Update: Mr. Február a balra látható videofelvételen éppen egy új pulóvert próbál fel.

Baleset

Kellett nekem arról panaszkodni, hogy mostanában nem történik semmi. Ezen a héten szerintem behoztuk az lemaradást, sőt. Csütörtökön Mr. Február elesett és nagyon csúnyán lefejelte az erkély küszöbét (ami amúgy az egyetlen küszöb a lakásban és nincs is lépten-nyomon útban). Az eredmény egy paradicsom nagyságú, vérző púp lett, ami rémisztően nézett ki, azt hittem, hogy betörte a fejét. Elrohantunk az ügyeletre, ami szerencsére az metróállomás mellett volt, és még nagyobb szerencsére egy idegsebészeti klinika volt, felszerelve mindenféle fejvizsgálásra alkalmas készülékkel. Mr. Február a körülményekhez képest jól viselkedett, és a vizsgálat első szakaszát jól tűrte, a baj akkor kezdődött, amikor a CT-re került sor. A nővérke kedvesen mosolygott és megkért, hogy mondjam meg Mr. Februárnak, hogy feküdjön mozdulatlanul (egy tök sötét csőben, leszíjazva, egyedül, miközben furcsa fények villognak és nagy számú, ólomköpenyes ember zsizseg a szobában). Nem sikerült ezt megbeszélnem vele, de szerencsére volt egy-két pillanat (amikor levegőt vett a következő üvöltéshez), amikor nem mozgott, ezért lett egy pár használható szelet, amin látszik, hogy nem történt belül baj. A röntgen ehhez képest simán ment, bár a felvételek felén az én kezem is rajta van. A képeket amúgy később albumba rendezve megkaptuk, nagyon figyelmes.

Ma pedig éppen fodrásznál voltam, amikor kaptam egy sms-t, hogy Mr. Február ismét eltanyolt, ezúttal a száját ütötte be és csúnyán vérzik, de a telefonos ügyelet szerint ha nem mozog a foga, akkor nincs nagy baj. Most értem haza, és ő most éppen alszik, ezért erről nem tudok bővebben beszámolni.

A fodrászkaland most is, mint mindig, nagyon mókás volt, de most inkább csak annyira szorítkoznék, hogy leginkább Mia Farrowra emlkéztetem magam a Rosemary gyermekében (bár talán annyira azért nem volt rossz ez a hét).

Képes beszámoló

Már régóta akartam írni a házunk környékéről, ahol van egy utca, ami kábé az ötvenes évek óta nem változhatott semmit. Más sok érdekes dolog mostanában úgysem történik, plusz Zsuzsi is felrakott szép őszi képeket (bár a szarvas továbbra is kicsit gyanús), hát én sem maradhatok le. A képek mostanában lassan kerülnek át a flickr-ről a blogra, de tényleg feltöltöttem őket.

Mostanában nem írok a blogra, mert

1) a nap nagyrészét a gép előtt töltöm, és szabadidőmben nem vágyom arra, hogy még egy kicsit nézzem a monitort és gépeljek,
2) kevés érdekes dolog történik (lásd 1. pont).

Persze Mr. Február folyton új képességekkel gyarapszik, és egy csomó új szokása is van. Ezek közül kettőt emelnék ki. Az egyik, hogy a fogmosásra való szoktatás (talán az információs képregénysorozat hatására is) olyan jól sikerült, hogy Mr. Februártól úgy kell visszakunyerálni a fogkeféjét minden akció után. Sajnos a műveletet már teljes egészében ő akarja végezni és keservesen bömböl, ha utólag én is megmosom a fogát, de tekintettel arra, hogy még csak 6 db. van belőlük, ezzel gyorsan végzünk.
A másik, hogy új evési szokások jelentek meg a palettán: már nem hajlandó bébiételt enni, viszont amit én főzök azt tradícionálisan elutasítja, ezért a főtt rizs és banán keskeny mezsgyéjén tudtunk ezen a héten kompromisszumot kötni. További érdekesség, hogy amióta egyszer ezt kipróbáltam, rizst kizárólag pálcikával hajlandó enni. (Mármint hogy én pálcikával tömöm a szájába, mert annyira azért mégnem zseniális, hogy egyedül kezelje az evőeszközöket.)

Munka és ösztöndíjpályázós fronton meg annyi van, hogy az egyetem némi tanakodás után Stuartot, a volt tanáromat jelölte ki, mint referenciaadó személyt. Gondolom, tökre örült, hogy rá esett választás, miután kvázi kiebrudaltam a jogi tanszékről. Azért úgy csináltunk, mintha kölcsönösen kedvelnénk egymást, amikor elbeszélgettünk az ösztöndíjjal kapcsolatos terveimről. A másik szálon viszont nem sok sikert értem el, mert az a bizonyos professzor egyelőre nem válaszolt a levelemre és ahhoz meg túlontúl spúr vagyok, hogy Magyarországra telefonálgassak, hogy mi van már. És köszönöm a mindenféle felajánlásokat, hogy ki mondhatana rólam jókat, de sajnos nagyon szűkre van szabva a kör.

A tanítás amúgy elég jól megy, a diákok két csoportra oszthatók (mint az előre megjósolódott): hátsó sorban csendben ülő japánokra és első sorban handabandázó gaijinokra, kábé 50-50%-os megosztásban. Egy múlt heti parám, hogy az egyik diák (aki amúgy egy bazi nagy biztosító jogtanácsosa, és mint ilyen, az egyedüli jogász a csoportban) egyszer csak rájött, hogy valamit azonnal meg kell változtatni az ÁSZF-ükben. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy én csak azt tudom, ami a könyvben van, és azért kérdezzen meg mást is, aztán két éjszaka nagyjából nem aludtam, és próbáltam kideríteni, hogy most tényleg jót mondtam-e, de végül asszem, hogy igen. De minden órán meg szoktak kérni, hogy mondjam meg a tutit, hogy most valami jól vagy rosszul van-e szabályozva egy cégnél, amire nem nagyon merek vállalkozni, mert egyrészt ezt nehéz egy kiragadott per rosszul idézett szerződési pont alapján megmondani, másrészt meg valójában mit tudom én, mert azért az itteni polgári jogról vajmi keveset tudok továbbra is, bár igyekszem behozni.

Most megyek és még két cikket elolvasok a következő órára. A japán munkajogban való jártasságomat bizonyítja, hogy már nagy biztonsággal felismerem, hogy az újabb keletű cikkekhez melyik régebbi cikkekből ollózták össze az anyagot. Na, nem mintha az én munkásságom sokkal több nóvumot hozna a tudományos életbe.

Child Prodigy

Most már semmi kétség, Mr. Február csodagyerek. Erre abból jöttem rá, hogy nem elég, hogy a fa építőjátékát formák szerint tudja csoportosítani (gömb, kocka, hasáb), de ma a gömbök közé sorolta a nagy gumilabdáját is. Igazán elképesztő, legalábbis én elképedtem.

A végső diagnózis:

roseola infantum.
Ezúton is elnézést kérek a helyi rendelő munkatársaiért a korábbi nem túl pozitív sorokért, azokért, amiket pedig csak gondoltam, pláne.

A kórházban mutatott a doktorbácsi képeket, hogy mikor nem kell megijedni a kiütések állásától és mikor igen. Ez nagyon hasznos volt, azzal együtt, hogy a gennyedző-hólyagostól fölfelé magamtól is gyanút fogtam volna.

A vizit során kezembe akadt életem leggusztustalanabb képeskönyve is, ez egy játékos tankönyv volt a szervezet működéséről, rajzolt nénikről és bácsikról lehetett letépőzárazni a bőrt, hogy lássuk mi van alatta. A fotorealista cseplesz vitte a pálmát (mint ahogy élőben is).

Karantén

Mr. Február ágynak esett torokgyulladással, amit magas láz kísér. Elvittem abba kórházba, ahol született, hogy tényleg kapjon olyan gyógyszert, amitől meggyógyul, mert a helyi rendelőben kapott kanalasok, amiket kábé 2 hete szed, mit sem értek. A kórházban először egy kedves betegirányító néni kitöltötte helyettünk a 3 oldalas kérdőívet, majd elkísért bennünket a gyerekosztályra. Kicsit furcsállottam, hogy nem mehetünk be és az ajtó előtt kell várnunk, de hamar kiderült, hogy azért, mert Mr. Február sertésinfluenza-gyanús, ezért nem érintkezhet más betegekkel, hanem egy karantén-szerű szobába irányítottak bennünket, majd megjelent a nyomunkban egy takarítónő, aki gondolom lángszóróval megsemmisítette azt a széket, amin ültem, biztos, ami biztos. De azért ez jó dolog, hogy legalább a kórházban nem lehet H1N1-t kapni. A teszt amúgy abból állt, hogy egy hosszú és vékony pálcát dugtak Mr. Február orrába, amit ő nehezményezett. Azután sokat vártunk az eredményre, ami negatív lett, majd kaptunk gyógyszert és távoztunk. Itt az a módi, hogy a betegek pontosan kiporciózott mennyiségű gyógyszert kapnak, egy szemmel/grammal/cseppel sem többet, a mi esetünkben ez 4x3x1.33 ml kanalas orvosság. Baj csak akkor van, amikor a kanál tartalma nem éri el Mr. Február száját, mert akkor ezzel egy egész porció kárba vész.

A kórházból kijövet találkoztam színházas Chris-szel, akit a színházas időkben a nagyon jóképű férfiak listájára tettem magamban. Tegnap sajnálattal láttam, hogy legutolsó találkozásunk óta olyan szakállt növesztett, mint Damjanich Jánosnak volt. Megint egy Pinter darabot adnak elő, ami miatt elvetettem a történelmi szerepre való készülést, mint lehetséges mentséget.

Mr. Februar beteg:

unintentionally mean

haha, ezt muszaj gyorsan megirnom. ma ora elott eppen a programkoordinatorral beszelgettem, amikor Mr.Korabban_a_harvardontanitottam berobbant az obligat armani oltonyeben, majd levegonek nezve engem feltett 5 erdektelen kerdest a koordinatornak. Kesobb osszefutottunk a liftnel,megkerdezte, h ilyen fiatalon miert liftezek, mehetnek lepcson is. Mondtam, h a cipom miatt, o is kiprobalhatna a magassarkut, pompasan menne az oltonyehez. Csak amikor kiszallt, tunt fel, h kabe fel fejjel alacsonyabb nalam.

Szárnyas fejvadász

Ha már Ágit így meglepte, hogy megtaláltuk Mr. Februárt a basszgitáros honlapján, akkor gondolom, azzal is meglepem, hogy ma - egyedül a név ismerete alapján - 20 perc alatt kinyomoztam a Sugeno professzor elérhetőségét és beszéltem is vele telefonon (Sugeno professzor írta azt a bazi nagy könyvet, ami alapján tanítok). Tettem ezt mindazért, mert ma kaptam egy levelet a JILPT-től (ez pedig az a hely, ahol a könyvtárosok bemondásra elhitték, hogy az egyetemen tanítok, ami nagyon jól jött, mert akkor még nem volt szerződésem), miszerint a nevezett intézmény külföldi kutatókat hívna meg japán munkajogot kutatni. Erre én kelet-európai logikámmal arra gondoltam, hogy mennyivel olcsóbb lenne a JILPT-nek, ha engem, mint kvázi helybélit foglalkoztatna, minthogy drága pénzen ideszállítson valakit külföldről. És ha már ilyen easy-going az intézmény, biztos azt se bánnák, hogy 1. még semmit sem kutattam (vagy legalábbis nem dokumentáltam) 2. hogy a státuszom az egyetemen nem éppen egyezik a pályázati feltételekben szereplőkkel (az egyetemmel kötött szerződésemben amúgy 3 bekezdés szól arról, hogy mire nem jogosít a megállapodásunk, bár az ilyen kutatósdi tkp. nincs nevesítve). Ezen adminisztratív akadályokon felül még be kell szereznem egy ajánlólevelet is egy elismert japán munkajogásztól. Hát így esett, hogy felhívtam Sugeno professzort, aki az egyetlen japán munkajogász, akit ismerek, még szerencse, hogy elismert szaktekintély, sőt. Sugeno professzor amúgy nem kicsit lepődött meg a híváson, különös tekintettel arra, hogy így ismeretlenül is arra kérem, hogy írjon nekem egy állami ösztöndíjhoz ajánlást. Aztán végül abban maradtunk, hogy ha ismerem azt a magyar professzort, akit ő ismer - és micsoda mázli, hogy ez így van -, és ő ajánlana engem, akkor ő is fontolóra venné a dolgot. Egy további kis nehézség, hogy ez a magyar professzor olyan nagyon jól azért nem ismer, példának okáért még sosem találkozott velem és a tanulmányaimat sem olvasta, már csak azért sem, mert nincsenek tanulmányaim. De mégis milyen jó lenne, ha összejönne! Ez viszont hamar ki fog derülni, mert a határidó október 31. (3 hét alatt kell összeütni a kutatási tervet, plusz beszerezni 3 kg papírt, bár ez még így is jobb, mint Bandi 2 napos határideje).

Update: a weboldalon meg lehet nézni korábbi sikeres pályázók kutatási tervét, 30 oldal alá senki sem adja. Ezt felveszem a nehézségek listájára.

Engedély

Kis vicc (mostanában én már csak ilyesmiken nevetek): nem szerezhet munkaközvetítői engedélyt (többek között) az, akit "szabadságvesztésre, vagy ennél súlyosabb büntetésre ítéltek" - ez itteni szabályok szerint a halálbüntetés.

Mr. Februar varosszerte nepszeru

Ez az egyik fellepo blogbejegyzese arrol a szabadteri koncertrol, ahol a hetvegen voltunk.

Az van

hogy most nagyon nincs időm megírni, hogy mi volt az első napon, mert éppen a másodikra készülök. Csak annyit, hogy az egyetem belülről olyan, mintha a NASA egy általános iskolában telepedett volna le, minden diáknak külön számítógépe van a teremben, a gépen jelszóval kell belépni a jelszóval védett területre, meg van tanári és osztálynapló is.

Grooooaaah!!!!

East meets West - Oktoberfest a Hibiya Parkban

Amikor az iroda felé sétáltam, hogy aláírjam a kilépőpapírjaimat, véletlenül megláttam, hogy ma van az Oktoberfest nyitónapja. Mivel ma szerda van, azaz "no overtime day" a cégnél, úgy tűnt, hogy minden együtt van egy remek spontán estéhez. A spontán este egy spontán délutánnal kezdődött, amikor is spontánul megpróbáltam bébiételt venni, hogy Mr. Február is méltóképpen ünnepelhessen. Másfél óra után feladtam és az iroda melletti bioétteremben elvitelre beszereztem Mr. Február eddigi legdrágább menüjét: valamit, ami átmenet a paradicsomos húsgombóc és a fasírt között, valami fehéret és valami padlizsánosat. Ezeket először a parkban gondoltam elkölteni, amíg Ei megérkezik, ám a szúnyogok megtorpedózták a tervet, így visszamentünk az irodába. Kicsit hülyén éreztem magam, amikor a csupamárvány-süppedősbörfolteles-hiperszuperelegáns irodaház társalgójában trancsíroztam a húsgombócot, intenzív hagymaszaggal töltve meg a levegőt. Nem is értem, hogy nem hajított ki minket a biztonsági őr. Szerencsére Mr. Február annyira meglepődött az ismeretlen környezettől, hogy elfelejtett disznolkodni.
Végül megérkeztünk a Hibiya Parkba, ahol már irdatlan tömeg volt, ki tudja, honnan verődött össze ennyi üzletember ilyen korán. Volt háromtagú rezesbanda is komplett népviseletben: egy tubás bácsi pödört bajusszal, egy korosodó jódliénekesnő és egy nagyon részeg tangóharmonikás bácsi, aki felváltva üvöltötte, hogy kampai és prosit. Nagyon autentikus volt, nem is tudtam volna megmondani, hogy Japánban vagyok, hacsak:

• nem kérik el a személyimet, mielőtt sört vásároltam volna és nem figyelmeztet volna két szervező is, hogy Mr. Február nem ihat alkoholt
• nem lehetett volna takoyakit kapni
• nem pálcikával tolták volna a népek a kolbászt
• bárki is szemetelt volna, ahelyett, hogy szelektíven gyüjtötték volna a hulladékot.

Én voltam a szerencsés, aki kolbászért állhatott sorba, és mire visszaértem, már nagyon sok kollégánk összeverődött az asztalunknál, ami egyébként elég furcsa, mert Tokió olyan hely, ahol szándékosan is nehéz valakivel találkozni. A dínomdánomnak az vetett véget, hogy kifogytunk a pelenkából - hiába, a spontaneitásnak is megvannak a maga határai.

Brumi az iskolában - Évnyitó

Amit mindenképpen akartam csinálni reggel, az a hajmosás volt. Aztán olyan sok minden mást kellett csinálni, többek között rájönni arra, hogy nem 10-re, hanem 9-re kell menni (nem vettem magamra a tanároknak szóló részt), úgyhogy ez végül elmaradt, a nagy rohanásban azért sminkelésre jutott idő. A metrótól az egyetemig 15 percet kell sétálni, ez szép időben igazán kiváló, lehet látni a Tokyo Towert is, zuhogó esőben, magassarkú szandálban ügetve kevésbé. Az út mérlege, hogy ha mostam is volna hajat, akkor is szarul néztett volna ki, szemfestékből viszont kevesebb is elég lett volna, mert az arcomba csapódó víztől némileg leoldódott és kicsit gothic metálos lett. Lényeg, hogy időben érkezem, elfoglalom a helyemet a "Law Studies" tábla alatt. Egyik oldalamon az American Constitution Law-t tartó személy foglal helyet. Ezt azért vgyok kénytelen így írni, mert szerintem egy cross-dresser, csak nem tudom eldonteni, hogy férfi, aki nőnek öltözött, vagy vica versa. A másik oldalamon egy amerikai pasi, Glenn ül, aki már nem a jogi részhez tartozik, és amikor megtudja, hogy én munkajogot tanítok, rögtön elmesél egy végtelenül hosszú történetet, ami egy ismerősével történt, és én mondjam meg, hogy ugye ez a munkajogi szabályok lábbal tiprása volt-e, vagy se. A cross-dresser alkotmányjogász szerint kifejező a sminkem. Genie, a programigazgató mindenkit köszönt és bejelenti, hogy a vihar miatt csúszik a kezdés. Glenn ezt felhasználja, hogy elmeséljen egy újabb végtelenül hosszú történetet, ezúttal egy kanadai barátjáról, aki szintén megjárta a munkahelyén. Arra a következtetésre jutunk, hogy minden HR-es/jogász szemét. A cross-dresser kimegy kávéért, gyorsan megnézem a névtábláját, Ann-nek hívják, de ez még nem bizonyíték. Kezdődik a muri, bevonulunk a terembe, ahol nagyon-nagyon sok diák van. Leülünk a két sorban a fal mellé, mellettem Alex, akitől megtudom, ő hogy valójában Alexandra csak itt nem tudják kimondani a nevét, valamint hogy nagyon izgul. A dékán beszédet mond, Genie az iskola dicsőséges múltjáról beszél. Most következnek a tanárok, mindenkinek be kell mutatnia magát és a kurzusát. Lassan haladunk, mindenki az időjárással viccel. Tökre izgulok. Alex is tökre izgul, 3 percenként a fülembe súgja, hogy ő annyira izgul, hogy már nem is bírja tovább. Egy bácsi nagyon hosszan beszél arról, hogy milyen nyelveken kell mindenképpen tudnunk programozni ahhoz, hogy sikeresek legyünk a 20. században. Talán szólni kéne neki, hogy már a 21.-ben vagyunk. Alex következik. Kiperdül a pódiumra és egy szuperdinamikus beszédet tart arról, hogy ő már hány egyetemen hány diákot tanított szónokolni, itt PR-t és prezentációt tanít. Ezt csak azokhoz tudom mérni, akik vizsga előtt azt hajtogatják, hogy ők nem tudnak semmit, aztán felmondják az egész könyvet. Én következem. Grimasszá merevedett mosollyal üdvözlöm a diákokat, a fejben egész eddig fogalmazott beszédemből semmire sem emlékszem, végül súlyosabb baki nélkül sikerül elmondanom, hogy fogják itt szemeszter végére az én órámra járók kenni-vágni a munkajogot, ezen belül is remekül elsajátítani a Munka Törvénykönyvének rendelkezéseit. Utánam talpig Armaniban az International Business Law-t tartó faszi jön. Elmondja, hogy ő korábban a Harvardon tanított, és senki ne gondolja, hogy majd az ő óráján bárki is törvényszöveget fog olvasgatni, elvégre nem az általános iskolában vagyunk. Ezzel az erővel tojással is megdobhatott volna.
Szünet. Szünet után visszaáramlunk az előző terembe, hogy a diákok kérdéseikkel ostromolhassanak minket. Hozzám egy óra alatt hárman is szólnak, két japán lány megkérdezi, hogy jól kell-e beszélni angolul ahhoz, hogy felvehessék az órámat, egy malájziai ügyvéd pedig azt mondja, hogy ő mindig is utálta a munkajogot. Az arcomon minden bizonnyal csalódottság látható, mert Glenn azzal vigasztal, hogy az én célcsoportom nyilván snassznak tartja az évnyitóra járást. A hosszan beszélő bácsi átjön az én asztalomhoz, és azt mondja, hogy mindenképpen írjak könyvet. Gondolom, ezt a beszédmondás helyett érti. Glenn bólogat, ő ismer valakit, aki minden bizonnyal szívesen kiadná az írásaimat.
A diákok hazamennek, a tanárok önkiszolgálós ebédet kapnak. Fülöp-szigeteki specialitások a menü: nudli, csirke, mindenféle zselégombócok. Az egyik zselégombóchoz egy nagy, akkurátusan körbecelluxozott nejlonzacskó tartozik, amiben fehér por van. Miközben egy srác (Kent - Flash animáció) bontogatja, tőlem egy japán művtöri tanárnő megkérdezi, hogy mi van benne. Mondom, kokain, Kent hozta, hogy oldódjon a hangulat. Megáll a szedőkanál a kezében. Tényleg???!!! A japánok úgy néznek rám, mintha dealer lennék, borzasztóan érzem magam, legalább Kent nevet.
Egy kanadai fickó mellett kapok helyet, aki pénzügyi mittudoménmit tanít. Elpanaszolom neki, hogy ez az első napom, és hogy az eddigi teljesítményem, különösem a szónokasszony és az armanis kolléga közé ékelve elég szánalmas. Ő már 20 éve tanít, de még mindig nagyon izgul a mikrofonos évnyitóknál. Kérésére elmesélem, hogy kerültem ide, ideértve a Japánba jövésem történetét is. Szerinte ezek után nekem nincs mitől tartanom, nagy meglepetések már nem érhetnek az életben. Vége az ebédnek, hazajövök. Itthon mégis ér meglepetés: Mr. Februárnak kétszer is át kellett öltöznie különböző balesetek okán, amiből az egyik az volt, hogy miután a tartalmát magára boríotta, eltörte az új kávékiöntőmet. Személyi sérülés nem történt, az anyagi kár jelentős.

Hajtás-pajtás

Ezen a héten Mr. Február napközben a nagymamánál csövezik, miközben én sokat dolgozom. Sokat főleg azért, mert tegnap véletlenül kitöröltem 12 oldal óravázlatot, amit újra kell írnom. Ilyenkor reggel mindig irdatlan tömeg van a metrón, a gyerekkocsi nem igazán fér fel, a hordozóval pedig nagy a veszélye annak, hogy összelapítják Mr. Februárt. Ezért ma kisérleti jelleggel a hátamra csatoltam Mr. Februárt és elbicikliztünk oda, ahol át kell szállni a nagymamához menő, helyi (értsd: nem zsúfolt) magasvasútra. Eddig prímán ment minden. Majd hazaérkezvén az ajtó előtt észrevettem, hogy nincs meg a kulcsom. Felhívtam a nagymamát, hogy nincs-e estetleg Mr. Február táskájában. Kereste, kereste, azt nem tudtam meg, hogy megtalálta-e, mert közben lemerült a telefonom. Erre szépen visszatoltam a biciklit az úton, közben figyelmesen tekingettem jobbra-balra, hogy esetleg a járdán megtalálom. Közben arra gondoltam, hogy a kulcselvesztésre a mainál kevés rosszabb alkalom lett volna, mert Ei egész nap Ishibashiban van, ami innen kábé 3 óra vonttal és csak nagyon későn fog hazajönni. Aztán, hogy feldobjam magam, arra gonodltam, hogy de mégis lehetne rosszabb, mert legalább az idő szép. Erre mondjuk kár volt gondolni, mert 3 perc múlva bazi nagy fekete felhők érkeztek és elkezdett esni az eső. Közben megérkeztem az állomás bicikliparkolójába, ahol szintén nem volt a kulcsom. És ekkor Sherlock Holmes rájött arra, hogy ha viszont a ház bicikliparkolójába be tudott menni, akkor a kulcsot is ott kell keresnie, tudniillik az is a lakáskulccsal nyílik. Innen már gyorsan jóra fordult a történet, mert a bicikliparkolóban ugyan nem volt, de egy becsületes megtaláló leadta a portán. Nem is tudom, mihez kezdenék egy olyan országban, ahol kevesebb az egy főre jutó becsületes megtalálók száma.

Séta Kamakurában

Ez hazugság. Tudniillik, az volt, hogy a nagy cég nagy szingapúri elnökvezérigazgatója/alapítója/egyszemélyes tulajdonosa (egyszerűbben: a helyi Simon) látogatást tett Japánban. Ennek örömére a japán kis cég kis igazgatója azt eszelte ki, hogy egy pompás céges családi szombatot szervez, aminek a fenti fedőnevet adta. Ennek aztán mindenki be is dőlt, mert Kamakurában minden sarkon van egy 12. századi látnivaló, a városi séta vállalhatónak tűnt, ezért összesen 6 darab 0-5 éves gyerek érkezett reggel 10-re Kamakura állomásra, babakocsival, fejenként min. 2 táskával, mackóval, stb. Mi, mint ex-helybéliek már akkor gyanút fogtunk, amikor az állomáson a "másik" kijáratot választottuk. Hamarost kiderült, hogy a kis cég kis (gyermektelen) igazgatója, nevezzük fonetikusan Súnak, egy hard-core, 3 órás hegymászással állt bosszút családos kollégáin. Volt minden: talp alatt leomló homokos talaj, lehullott, csúszós levelek, sáros ösvény, agyagos lejtő és leginkább 40 fokos emelkedők. A világ legeslegjobb ötlete az volt, hogy mi nem vittünk babakocsit (városi puhányok lévén nem akartuk a metróban a lépcsőn vinni, mert azon az állomáson nincs lift). A menet élén Sú haladt egy térképpel, hülyeségeket harsogva arról, hogy ez egy remek alkalom arra, hogy ninjalépésben másszuk meg a hegyet, mert akkor rejtett energiák szabadulnak fel a testünkben. Vélelmezem, kevés ninjánál volt gyerek, amikor kidolgozátk a lépéstechnikát. Amikor a túra egyetlen, 5 perces szünetében Sú megkérdezte tőlem, hogy gyakoroltam-e a lépést, akkor hosszan gondolkoztam, hogy azt mondom, hogy bazdmeg, de végül csak annyira futotta, hogy nem, bár szerintem nem lehetett félreérteni. Nem tudom, ha előre tudtuk volna, hogy mire vállalkozunk, akkor mit csináltunk volna másként (Hitoshi, aki végül egy kisvonatos bébihátizsákkal kötözte a hátára a babakocsit, erre egyértelműbb választ tudna adni), mert nincsen túrahátizsákunk, meg hegymászócipőnk, asszem otthon maradtunk volna. Egy további szerencsés faktor, hogy - mint kiderült - Japánban az erdőben is olyan extratiszta nyilvános vécék vannak, amikben van pelenkázóasztal is, ezért nem kellett letenni Mr. Februárt a csalánba.

A "séta" után egy étteremben ebédeltünk, ahol nem volt pelenkázó, volt viszont dohányzás, meg nyitott konyhából érkező fekete füst. Mikor ennek programnak is vége volt, akkor a fontos emberek visszamentek Tokióba, mert még feltétlenül kellett néhány értekezletet tartaniuk egymásnak, mi pedig beültünk az étterem melletti kávézóba és hülyére röhötük magunkat. Legalább.

Képgaléria oldalt.

Szülinapi karaoke

Ma volt Jennifer szülinapi karaoke-partija, ami már 3 hete szerveződik és a lényeg az lett volna, hogy anyukák gyerekek nélkül csapnak egy görbe délutánt. Ehhez képest az emberek fele nem jött el, a másik fele pedig mégis elhozta a babukáját. Ha valakinek is kétsége lett volna, akkor elmondom, hogy nem jó 0-2 éves gyerekekkel karaokezni. A helynek amúgy volt "gyerekszobája", ami abból állt, hogy a falon mintás tapéta volt és a fotelek 30cm magasak voltak, de amúgy nem sok szórakoztató dolog volt a gyerekeknek, ezért az ilyenkor szokásos módon jártak el: kiborították a papírkosarat, leverték a poharakat, össze-vissza nyomkodták a távirányítót (bár az vicces volt, amikor a gyorsító-lassító gombot nyomogatták). Az anyukák sem érezték jól magukat, senki nem tudott végigénekelni egy dalt, mert mindig történt valami. Kivéve persze engem, mert Mr. Február a nagymamánál lett elhelyezve, de hát az én énekhangom ugye... sírtak is gyerekek.

Ma amúgy az a nap van, amikor semmi sem jön össze, szóval mér' pont a karaoke jött volna össze. Reggel Mr. Február lependerült a zsámolyáról és bevágta a fejét az erkélyajtó peremébe, ez az eddigi legkomolyabb sérülése, egy gigapúp nőtt a homlokára. Aztán ajándék gyanánt sütöttem szülinapi muffinokat, de alighanem kétszer is tettem bele sűtőport, mert kidagadtak a papírkapszliból és felrepedtek. Aztán otthonfelejtettem a fényképezőgépet. Aztán hazafelé a sarki fénymásolóban, ahol illegálisan sokszorosítom a jogeseteket, elfogyott az apróm, nem váltottak, ezért ma csak kettőre futotta.

Update: Most vettem észre, hogy Mr. Február szívószálas poharára rosszul csavartam vissza a kupakot és az összes víz kiömlött a táskámba, eláztatva a pénztárcámat és a bérletemet.

Gyanús csönd

Éppen az ebédlőben takarítottam, amikor feltünt, hogy Mr. Február kiment a konyhába és már jó ideje csöndben van. Hát ezért:


Ezt az italt azért választottam, mert tetszett a maci a csomagoláson, és csak később vettem észre, hogy Karel Čapek a márkája. Vajon miért? Bolt is van hozzá, és bár nem vagyok nagyon otthon a sci-fiben, de nem ilyennek képezelnék egy róla elnevezett bármit is.

Kipróbáltuk az új kenyérsütőt

Az eredmény magáért beszél:

Játszóház és a magyar konyha

Sőt, nem csak a konyha. Kiderült ugyanis, hogy a játszóházból ismert anyukák/óvónénik erősen kötődnek Magyarországhoz. Nagyon sok férj járt Budapesten üzleti stb. okokból (pl. tegnap kiderült, hogy az egyik anyuka férje, aki üstdobos egy zenekarban egy hónapot volt Mo-n és nagyon jól érzte magát, vett egy társalgási zsebkönyvet is, ami ugyan tele van hibákkal, de azért hasznosnak bizonyult). Az egyik óvónéni pedig kiszótárazott egy pár dolgot magyarul és távollétemben betanította az anyukáknak, akik egy hatalmas "jónapottó"-val köszöntöttek. A leggyakoribb kérdés, amivel anyukatársaim megkeresnek, a Mit eszünk Magyarországon? téma köré csoportosítható, ezért a vállalkozó kedvűeknek csirkepörköltöt főztem nokdelivel, ami hatalmas sikert aratott, és egy nagyon vicces oklevelet adtak érte, amit az egyik óvónéni férje fordított le, aki "nagyon jól tud angolul".

Más: holnap lesznek a választások. Láthatóan, itt nem ismert a kampánycsend fogalma, mert ma percenként húztak el a pártok kisbuszai a ház előtt, egyre gyorsabban harsogva a program fő részeit, végezetül pedig csak a helyi jelült nevét óbégatták, míg a helyi jelölt rekedten üvöltötte utána, hogy köszöni a figyelmet. Szerencsére este 8 után nem lehet kisbuszozni. Holnap viszont vissza kell mennünk Enoshimába, mert Ei még ott van regisztrálva szavazóként, ezt strandolással fogjuk egybekötni, hogy valami jó is legyen benne.

Pénteken Mika Kaneko tartotta a jógaórát, hát, elég klassz volt. Ennek hatására megnéztem az International Yoga Asana Championship honlapját, sajnos róla már nem találtam fotót, mert azok csak 2006-tól vannak fent, de találtam klassz videót a 2009-es bajnkoságról. Azért ettől még nagyon messze vagyok.

Ez pedig Mr. Február reggeli után:

Ma a változatosság kedvéért egy kávézóban "dolgoztam", azaz okos jegyzeteket készítettem. A kávézó egy nagy kereszteződésben van, aminek a szemközti oldalán egy 3 emelet magas televízió van, amin (gondolom a reggelre való tekintettel) rajzfilmet adtak. A rajzfilm kisautókról szólt, akik strandra mennek, az egyikük leég, mert társai figyelmeztetése ellenére sem keni be magát naptejjel, a másikuk találkozik egy repülő benzinkúttal, amiből tej jön, a harmadik pedig homokozás közben magára haragítja a futóhomokot(?), ami beborítja, de azután kibékülnek. Ennél azért még a Varjúdombi Mesék is jobb volt.

Azután felmondtam, azaz közös megegyezéssel távoztam a cégtől. Nagy meglepetés senkit sem ért, miután Alice már 3 hónapja telekürtölte vele az irodát, plusz még a nyaralás előtt mondtam, hogy majd ha hazajövök, akkor ez lesz, de azért kicsit rossz érzés volt. Azért a jövő heti céges piknikre még alkalmazottként, és nem Ei feleségeként lettem meghívva.

Ezt egy jól sikerült shoppinggal ünnepeltem, amin eredetileg un. felnőttes kiállású, komoly darabokat akartam begyűjteni, ehelyett vettem egy piros-kék kockás kabátot és egy klassz pöttyös blúzt. Legfeljebb legközelebb a Vidámparkba helyezkedem el.

What Shall We Do with a Drunken Sailor?

Fekete-fehér a Miki egér

Kato-san lefénymásolta a bank bookomat. Most először éreztem kellemetlenül magam a Miki egeres minta miatt.

Apropo egyetem, így néz ki:

Strandélet

Az Arakawa Természetpark, ami pont mellettünk van, egy víztisztító üzemet takar el, ez abból áll, hogy a földszinten van a víztisztító üzem, és ezt nagyjából befedi az első emeleten található park. Elég jó kis park, van benne tó hattyúkkal és teknősökkel, csermely békákkal, teniszpálya, baseball-pálya, mászókás játszótér, közlekedési gyakorlópark és végül, de nem utolsó sorban, gyerekstrand. Tegnap kettesben voltunk Mr. Februárral, aki roppant módon élvezte a lebegést és a fröcskölést. Ma pedig családi programként hárman mentünk. Míg tegnap, miután ellenőrízték a vízálló pelenka helyes viselését, gond nélkül bejutottunk a vízbe. Ma viszont egy másik úszómesternő volt, aki tájékoztatott arról, hogy 1) egy gyerek-egy szülő párosításban lehet használni a medencét, 2) bár a vízálló pelenka 40 percig használható, ő csak 20 percet engedélyez, biztos, ami biztos, 3) a felnőtteknek javallot a vállat és hasat eltakaró fürdőruhát viselni (ez gondolom azt jelenti, hogy pólót kell venni a fürdőruhára), majd aggodalmas hangon megkérdezte, hogy használunk-e napkrémet. Mondtam, hogy persze, 30-as faktorszámút. Hát ez baj, ugyanis leoldódik a vízben és összemocskolja azt, előbb le kell mosni. Jó, mondtam engedékenyen, és áthaladtam a strand bejáratában e célból felállított spricc-kapun. Visszaküldött, mondván hogy ez így nem lesz elég. Visszaálltam. Odajött, megtapogatott, csóválta a fejét, ez még mindig nem jó. A kollégájával folytatott rövid megbeszélés azt a megoldást hozta, hogy szappanos fürdőt kell vennem. Először azt hittem, hogy ezt viccből mondják, pedig tudhattam volna, hogy itt az emberek soha nem viccelnek. Az egyik úszómester elkobozta Mr. Februárt, a másik pedig egy hatalmas piros szappannal akkurátusan ledörzsölt, majd jéghideg vízzel hosszan slaugozott (karokat eltartani, forogni). Mire befejeztük, szép számmal gyűltek össze nézők minden korosztályból. Vízbe vetettük magunkat, bár én már kicsit kékültem. Úgy 3-5 percet tölthettünk a vízben, amikor sípszó hallatszott, majd a szappanozós bejelentette, hogy mára bezár a strand, mert esőfelhők közelednek. Nettó szivatás.

Idézet

"Japanese labor law tend to be very labor friendly, especially when compared to the labor laws from other Asian countries such as the United States."

És nem ez volt az egyetlen hülyeseg, amit a cikkben olvastam.

Amúgy most éppen nagyban készülök az órákra, kivéve persze, amikor blogot írok. Ez sok tekintetben visszaidézi az egyetemi éveket: tegnap nagyjából az összes rendelkezésemre álló idő 60%-ban mással foglalkoztam: You Tube és Facebook oldalak extenzív látogatása, emailezés, stb, ami nagyjából a korábbi évek VH1-MTV nézésének és barátok körbetelefonálásnak feleltethető meg, igénytelen ruhában vagyok, igénytelen kajákat eszem sok kávéval és nem mosogatok. Meg az is van, hogy sokkal nehezebb ez, mint gondoltam, mert igaz, hogy most már viszonylag sokat tudok a munkajogról, más területekről viszont továbbra is semmit és majd rossz lesz, amikor mondjuk a jogérvényesítés kapcsán az eljárásjogról handabandázok.

Jóga, egyetem, kultúra

Amikor azt írom, hogy "visszamentem a régi jógahelyemre" akkor az alatt azt a Bikram-jóga stúdiót értem, amit az alapító testvére alapított úgy 40 éve Tokióban. Ezt most csak felvágásból írom, igaziból arra akartam kilyukadni, hogy a Bikram-jóga lényege, hogy nagyon meleg és nagyon párás helyiségben csinálják, ami így nyáron, főleg Tokióban elég nagy kihívás. Ma - pedig nem késtem el - a lehető legrosszabb helyet sikerült kifognom: a minikályha és a párásító közé ékelődtem be. Amíg csak rákvörösen hajlongtam, addig társaim nevetve annyit mondtak, hogy gambarou-gambarou (kábé annyit tesz, hajrá, csak így tovább), de amikor a tevepózból felemelkedtem, akkor totál fehér voltam, a jógalány nagyon megijedt (gondolom az előrelátható bonyodalmaktól, ha netán a mentő vitt volna el), ezért lekapcsolta a fűtőtestet, ezzel jócskán megnövelve a túlélési esélyeimet. Utána viszont nagyon jó volt kimenni az utcára, mert az előzőkhez képest meg se kottyant a pára és a meleg. Ja, és tanultam egy új ászánát is: ひこきポーズ(repülőgép tartás), nem tudom, mennyire autentikus.

Viszont ha kicsit is okosabb lennék, akkor jóga előtt csináltattam volna igazolványképet az egyetemi beléptetőkártyámhoz, így most megint van egy sorozat, ahol az arcomba tapadó hajjal nem sikerül a kamerába néznem, a különbség az előző képekhez képest annyi, hogy most az arcom pipacspiros. Aztán bevittem a képeket Kato-sannak, a HR-esnek, aki mindig nagyon komoly leveleket ír, gondolom ezzel kompenzálja, hogy 16 évesnek néz ki (persze az is lehet, hogy azt kompenzálja, hogy tényleg 16 éves). De azért elég jó fej volt, ki kellett töltenem rengeteg papírt és kaptam egy CD-t, amin a dékán 45 perces előadást tart az információvédelem fontosságáról és mikéntjéről, meg egy ellenörző kérdéseket tartalmazó ívet is, amit ki kell töltenem a film megtekintése után. Ezután bementem a tanulmányi osztályra, ahol nem volt bent az alány, akivel szintén kiterjedt levelezést folytatok, viszont egy másik lány azt hitte, hogy a saját diákom vagyok, és nagyon örült, hogy akarok jelentkezni az órára. Aztán amikor kiderült, hogy én lennék a tanár, akkor kábé olyan arccal nézett, mintha azt gondolná, hogy törpéket is bevesznek rohamosztagosnak. Úgy tűnik, dolgoznom kell még a külsőmön, hogy autentikus sensei-benyomást tegyek akár elsőre is. Esetleg álbajuszt ragasztok, az mindenképpen komolynak hat. Viszont van már 4 diákom, a tanszékes lány szerint általában szeptember elején jelentkeznek főleg.

Nyílt egy új kiállítás: "The Masterpieces of Egyptian Art from Torino" címmel. Nem figyeltem volna földrajz/művtöri órán?

Update

Jó régen nem írtam, de hát annyira sok minden történik. Jó, ez nem igaz, de éppen elég, hogy blogírásra mindig pont ne maradjon idő.

Kezdve azzal, hogy Mr. Február mától önálló munkával is fel tud állni, tessék:


Aztán megnéztük Gundamot, megörökítettük számtalan fényképen és még egy videon is, ahol felkapcsolja a szemét, elfordítja a fejét és a környezetvédelem fontosságáról beszél. Ezt azért nem töltöm fel, mert így elmondva kicsit érdekesebbnek hangzik, mint a felvételen. Gundam amúgy 18m magas (azaz életnagyságú) és Odaiban, a Szemétszigeten került felállításra 30. születésnapja alkalmából.

Az is van, hogy visszamentem a régi jógahelyemre, ami közben elköltözött egy kevésbé szép és kevésbé jól megközelíthető helyre. A jó hír, hogy amikor Ei felhívta őket, hogy megbeszélje, hogy ugyan elveszett a kártyám a költözés közben, de nem szeretnék befizetni újabb 5000 jent az új tagságiért, akkor kiderült, hogy egyrészt emlékeznek rám ("szorgalmasan gyakorló, ügyes diák" - ezt mondta a néni) másrészt nem a költözés során veszett el a kártyám, hanem utolsó alkalommal ottfelejtettem. Sőt, amikor odafelé eltévedtem, akkor először telefonon próbáltak meg navigálni, aztán amikor rájöttünk, hogy teljesen rossz kijáratnál vagyok és egy másik Koban előtt állok, akkor kijött értem a recepciós. Kölcsönösen elégedettek voltunk a lánnyal, hogy klasszul megtaláltuk egymást a világ legforgalmasabb gyalogos kereszteződésében. Azért az is közrejátszott, hogy én voltam egyedül szőke, ő pedig az iskolás egyenpólóban volt, de így is szép teljesítmény.

Apropopo Shibuya, készült egy film Hachikóról, a kutyáról, aki mindig a kereszteződésben várta a gazdáját (akkor még nem volt ennyire forgalmas), akkor is, amikor az már meghalt. A patetikus témát tovább rontja, hogy a férfi főszereplő Richard Gere. Hachikónak amúgy szobra van a kereszteződésben, de Godzilla után ezen már nem lepődöm meg.

Közelednek a választások, és egyrészt minden függőleges felület tele van ragasztva kampányanyaggal, másrészt egész nap hangosbeszélős kisbuszok járják az utcákat és harsogják a politikai programot. Ez talán csak akkor lenne még idegesítőbb, ha érteném, amit mondanak. Érdekes amúgy, hogy a politikusok nemzetiségtől és pártállástól függetlenül állati ellenszenvesek mindenhol. Az ellenzéki párt jelöltje pl. szakasztott úgy néz ki, mint Darth Wader, amikor leveszi a sisakját. Ha szavazhatnék, akkor a kutyamenhelyes plakát labradorjára adnám a voksomat.

Felesleges

Most már értem, hogy az akciófilmekben miért lassítva ábrázolják a katasztrófajeleneteket. Azért, mert az ember tényleg olyannak látja a valóságban. Tegnap például képkockánként láttam, ahogy Mr. Február felborítja az állólámpát, ami kivágódik az előszobába és ripityára törik. És ez történt Seremetyevón is, amikor Mr. Február kicsúszott a babakocsiból, földre huppant, rámnézett, majd felborult. De ennek ellenére esélytelen, hogy az ember a bamba nézésen kívül mást is csináljon.

Más: ma a játszóházban beszélgettem egy 3 éves kislánnyal. Megkérdezte, hogy milyen nyelven beszélek Mr. Februárhoz, majd megkérdezte, hogy Mr. Február is beszél-e magyarul, mondtam, hogy nem. Erre egy kicsit gondolkozott, majd az mondta, hogy akkor szerinte feleslegesen bonyolítom a dolgokat.

És végül Petyusnak egy újabb evős trükk: Mr. Február rákapott arra, hogy amikor jól lakott, akkor valójában nem nyeli le az ételt, hanem oldalt a kis pofazacskóiban tartogatja és ha elég összegyűlik, akkor nagy nyomással kifújja.

Kultúrest

Ma Mr. Februárt orvoshoz vittük, mert 2 hónapja alig hízott, és mindenki hüledezik, hogy úristen, milyen vékony ez a gyerek. A doktornéni szerint Mr. Február szépen fejlődik és átlag 3x annyit mozog, mint kortársai, azért van módja ennyi kalóriát elégetni, valamint az is közrejátszik - és itt ránk nézett- hogy mind a két szülője vékony. Ez szép elismerés egy olyan országban, ahol még az operaénekesnők is soványak. Ez utóbbit onnan tudom, hogy ma megnéztük a Trubadúrt.

Történt ugyanis, hogy a Helyi Harsonában felfigyeltünk egy hirdetésre, miszerint az Arakawa (ez a kerület, ahol lakunk) Opera Társaság szeretettel látja a kultúrházban a kerület lakosait a fent nevezett darab előadására. A Társaság tagja között hivatásos és műkedvelő énekesek is vannak, az átlagéletkor 35 év és a főszabály, hogy a társulat tagjai egytől egyig Arakawában laknak. Érdemes művészből annyi van a kerületnek, hogy rögtön két szereposztásnyi is kitelt belőlük. Gondoltuk, hogy milyen pompás lesz viccből elmenni, aztán ha nagyon rémes, akkor szünetben lelépni, döntésünket az is befolyásolta, hogy a jegyárak egy művházhoz illően mérsékeltek voltak.

Ezek után egy csomó meglepetés ért bennünket. Az első rögtön az volt, hogy a helyi művház kábé akkora, mint az Erkel Színház, aztán ehhez kapcsolódóan a második, hogy odaérkeztünkkor az utcán jegyért ácsorgókat éppen az épület köré kanyarodó kígyóba terelték a szervezők. Beálltunk kábé százötvenediknek és meglepődtünk, hogy még jutott jegy. A következő, egyben legnagyobb meglepetést maga az előadás okozta, még a szánk is tátva maradt. Szünetben vételeztünk egy prospektust, hogy fizikai emlékünk is legyen a pazar előadásról. Ebből a következőket tudtuk meg az énekeskről: Leonora, amikor éppen nem az arakawai művházban lép fel, akkor az irodával szemközti Imperial Theater-ben énekel, ahol a kakasülőre szóló jegyek is 5-ször többe kerülnek, és egyszer, amikor 7-re mentem be, alkalmam volt megfigyelni, hogyan csomagolják össze a hálózsákjaikat azok a színházkedvelők, akik a bejárat előtt éjszakáztak, hogy biztosan jusson nekik jegy, szóval nem valószínű, hogy lesz alkalmunk látni/hallani az anyaintézményben. Ezzel szemben Luna gróf 2001-ben megnyerte a Milánói Énekversenyt és évekig élt Olaszországban, nemrég költözött Arakawába. Mögöttük semmivel sem marad el Manrico, aki brazil, 19 éves kora óta él Japánban, 7 nyelven beszél és civilben bukméker. Rajtuk kívül voltak még fizikusok és áltis tanárok is. Az egyedüli gyenge láncszem Azucena volt, aki energiájának nagy részét arra fordította, hogy öregasszonyosan mozogjon. De a duettekben, ahol kevesebbet sántikált föl-alá, azért nem volt rossz. Az egyedüli malőr egy kisebb földrengésnek volt betudható, amikor is valaki belehegedült egy szünetbe. De hát ki tudja, mi történne, ha Scalaban ráznák meg a zenekari árkot?

トイレスリッパ,

Két és fél év alatt nem sikerült megszoknom, hogy a vécében át kell cserélni a papucsot ilyenre:

azután ha az ember végez, akkor nem elfelejteni visszacserélni. Még Varsóban láttam egy vicces japán rajzfilmet, amiben a külföldiek vécépapucsban voltak ábrázolva. Akkor azt gondoltam, hogy ezek a külföldiek nyilván buta amerikak, akiknek semmi érzékük a különböző kultúrákhoz, de annyira nincs értelme, hogy igaziból képtelenség megszokni.

Szamuráj

Ha ma lépést akartam volna tartani Mr. Február vacsorájával, akkor testtömegemhez viszonyítva meg kellett volna ennem egy akkor mangót, mint a fejem, leöblítve egy karton almalével. Amúgy Mr. Február úgy tűnik, megmenekült a lelencbe adástól.

Ma elmentem ajándékot vásárolni annak a srácnak, aki kedvesen megtalálta, majd visszajuttatta az útleveleinket. Megálltunk az áruház játszósarkában, hogy Mr. Február kinégykézlábazza magát. Egy 3 éves-forma kisfiú szemétkosárral a fején azt üvölltötte, hogy ő egy szamuráj, majd amikor anyukája megpróbálta elkapni, átesett két másik gyereken, azután mindenki egyszerre üvöltött. Ennek a szakasznak is megvan a maga bája, bár most csak egy kicsit várom.

Egytálétel

Mr. Február nem hajlandó megenni a tintahalas bébiételt - amiért szeretném, de mégsem tudom kárhoztatni -, így kénytelen voltam tápszerkészítésbe fogni. Először főztem egy húslevest, majd szétválogattam a hozzávalókat, ezeket egyenként leturmixoltam és utána különböző felállásban újra összekevertem. Így előállítottam répás-krumplis-csirkés, spenótos-krumplis-csirkés és brokkolis-krumplis-csirkés kajákat.¹ Ha mondjuk valaki kiskoromban megmutatta volna, hogy néz ki a főtt csirkemell turmixolás közben/után, egy életre vegát csinált volna belőlem, még így is fontolgatom. Nettó két óra alatt max. 3 napi adagot sikerült lebotmixereznem, plusz a lefolyó is eldugult a brokkolipéptől. Ez nem valami hatékony, különösen az (elmegyek a közértbe+végtelen mennyiségű bébiételt veszek) = 15 perchez képest. Ha ezek után nem eszi meg, amit főztem, lelencbe adom.


¹Most, hogy így nézem, a krumpli és a csirke eléggé dominálnak.

Hazaérkezés

Hazaérkeztünk. Útközben semmi bonyodalom sem volt (kivéve talán, hogy Mr. Február Moszkvában kicsusszant a babakocsiból). Most már tényleg biztos, hogy az Aeroflotnál sem a légi, sem a földi személyzet nem beszél angolul. Illetve ez nem igaz, mert angol szavakat tudnak, csak sajátos kontextusban használják őket, és (mint Bálint nagymamája - vö. "István nagyon konok") ha értetlenséggel szembesülnek, akkor hangosabban és tagoltabban mondják. Mint pl:

• "Itt nem lehet bemenni, forduljon vissza és a folyosó végén jobbra" = Ahead!
• "A babakocsit most elkérem, majd kiszálláskor visszaadjuk" = Stop! No board!
• "Megkérjük az egyik utast, hogy cseréljen önnel helyet, mert ide nem tudjuk felszerelni a bébikosarat" = Sit!

Ei időközben meg/visszaszerezte a jogosítványát, és egy pompás bérelt autóval várt bennünket a reptéren. A nyaralás alatt elszoktam a baloldali közlekedéstől, de szokásomtól eltérően most előbb gondolkoztam és csak azután beszéltem, így végül nem kérdeztem meg, hogy miért a külső sávban megyünk az autóúton.

Mr. Február tegnap főzött nekünk vacsorát. Kibontott egy csomag tésztát, meglocsolta szójaszósszal és egy kiürült cipősdobozban tálalta. Igazán figyelmes.

Kaputelefon

Ma egy néni felcsöngetett a kaputelefonon és hosszan magyarázott valamit, amiből egy szót sem értettem, ezt meg is mondtam. Megkérdezte, anyukám otthon van-e, mondtam, nincsen. Ennyiben maradtunk.

Lépcsőzés

A metróban általában senki sem segít a babakocsit felvinni a lépcsőn, ezt már egészen megszoktam, mert ülőhelyet sem adott át senki, amíg terhes voltam, szóval ez elég logikusnak tűnik. Az utazóközönség legeslegrosszabb tagjai amúgy a nyuggerek, akik korukat meghazudtoló tempóban nyargalnak a metró felé, és a babakocsisokat afféle könnyen lehagyható akadálynak tekintik, amit több lépcsőben szoktak beelőzni: először a liftnél nem várnak senkire, sőt az erre rendszeresített gomb segítségével belépés után, illetve azzal mintegy párhuzamosan zárják az ajtókat, majd második lépésként a peronon beszálláskor a botjukat beakasztják a babakocsi kerekek közé.

Ezzel szemben ma egy fickó már a lépcső aljáról integetett, hogy most mindjárt segít, majd segítés után hosszan elnézést kért a metróvállalat nevében, amiért nem építettek ki megfelelő felvonóhálózatot. Ez amúgy nem igaz, mert az állomások 90%-nál van, de azért jól esett utólag és összesítve az eddigi megpróbáltatásokért.

Mr. Február beszél

És azt mondta - a célszemély szemébe nézve-: Daddy. Nekem nem mondja, ezért feltételezzük, hogy valóban édesapját érti alatta.

Ma amúgy oltáson voltunk, Mr. Február a szokásos bátor formáját hozta, kitátotta a száját a vizsgálatkor, nyugodtan hőmérőzött, és akkor a semmiből egyszer csak ott termett egy debella nővér, kicsavarta Mr. Február karját és a doktornő hirtelen beledöfött egy bazi nagy tűt. Miután túljutottunk a sokkon és feltöröltük a könnyeket, megpróbáltam elmagyarázni, hogy ezt mi nem így szoktuk csinálni, hanem én előbb elmondom, hogy mi fog történni, azután Mr. Február tűri a beavatkozást, de úgy csináltak, mintha nem értenék.

A nap egy másik jó híre, hogy hála a Peti mamájától származó kommentnek, ma sikerült egy tintahalat úgy feldarabolnom, hogy egy csepp tinta nem sok, annyi sem került ki belőle. Gondolkozom, hogy esetleg szusiszakácsnak megyek. Na jó, nem, ez majdnem annyira nem vonz, minthogy hentes legyek.

Edededededededededededede

Ma egész nap ez ment, szerencsére a kitartó gyakorlás után Mr. Február mély álomba zuhant, amiből még az sem ébresztette fel, hogy a mosógép tetején felejtett ruháskosár lezuhant, magával rántva a törülközőtartót - én konkrétan azt hittem, hogy gázrobbanás történt.

Már egy hete lakunk az új lakásban, és tök jó, amint az a mellékelt képekről is kiderül. Sőt, még annál is jobb, mert a sarkon van egy játszóház, ahová egész nap le lehet menni, és rengeteg gyerek meg játék van. Sajnos rengeteg anyuka is. Minél többet értek a beszélgetésekből, annál inkább szeretném, hogy ne értsem. Különösen az idegesít, amikor összehasonlítgatják a gyerekeket, pénteken megtudtam, hogy Mr. Február egy óriáscsecsemő, ma viszont egy orosz anyuka (és egy hozzá tartozó irgalmatlanul nagy csecsemő [tessék, most én is csinálom]) megkérdezte, hogy táplálkozási zavarai vannak-e a Mr. Februárnak, vagy genetikailag ilyen kicsi. Úgy látszik, ez valami családi vonás, mert egyszer anyukámtól is megkérdezték a Gólya áruházban, hogy törpe vagyok-e.

Beköltöztünk

Sőt, már internetünk is van. Viszont ma annyira sokat ettem, hogy képtelen vagyok többet írni.

Útlevél, gumicsizma, kulcs, egy eredeti Sükösd, karaoke

Tegnap még véletlenül sem dobozoltunk. Ehelyett korán felkeltünk, hogy átvetessük Mr. Februárral az útlevelét, amit csak neki adhatnak oda. Az itteni kellemes koranyári idő Yokohamában tomboló viharrá módosult, ami ellen a tartalék összecsukható esernyő szart sem ért, ráadásul elrontottuk a metróban a kijáratot, ami Japánban a tájékozódás és minden más szempontjából is katasztrófális, mivel nincsenek utcanevek, így 30 percet bóklásztunk a szakadó esőben és bugyiig (gatyáig, pelenkáig) vizesek lettünk. Amíg Mr. Február ruháit szárítottam a női vécében az elektromos kézszárító alatt, addig ő topless átvette az útlevelét. Belül figyelmeztetés olvasható: az útlevelet nem szabad mikrosütőbe tenni. Nincs külön specifikáció, de gondolom, összenyálazni sem, ezért azonnal kicsavartuk a kezéből. Visszafelé beszereztünk egy halálfejes HelloKitty esernyőt és egy pöttyös gumicsizmát, mivel a cipőmből kiázott a talpbetét, ez amúgy, amint nem kell bokáig érő pocsolyákon átgázolni, ritka kellemetlen viseletté válik.

Ezután elmentünk az új lakás kulcsáért. Az ügynökségnek fényképeket kellett benyújtani a lakókról. Mr. Február az útlevélképét használta, Ei a jogosítványhoz készültet - ezek un. akkreditált fényképésznél készültek, mert speciális beállítást igényelnek, ezért mindenki felismerhetetlen rajtuk. Mr. Február fülén átsüt az ellenfény és nincs nyaka, nemhogy nem hasonlít magára, de humán volta is megkérdőjelezhető, Ei egy besurranó tolvajra emlékeztet. Én ismét készítettem egy automatás sorozatot arcomba tapadó vizes hajjal. Szép család. Amúgy nem tudom, mire kell nekik, talán időről időre razziát tartanak, és ha másik gyereket veszünk ki a kölcsönzőből, akkor kilakoltatnak bennünket?

Leadtuk Mr. Februárt a nagymamánál és elmentünk megnézni a Hungarian Spirit kiállítást, amin Péter képe is szerepel. Igazi műértőként egyből kiszúrtam, hogy el vannak számozva a képek, legalábbis Péteré. A galériatulajdonos hallgatásunkat a követségtől szerzett Tokajival kivánta megvásárolni, amíg a segédje lekapargatta a képek melleti számokat és kicserélte őket.

A kulcsátvételt karaokeval ünnepeltük. Én kiváló teljesítményt nyújtottam, mint Cindy Lauper, Ei sem volt rossz egyszemélyes Blues Borthers-ként, de a legemlékezetesebb az eseményt záró RHCP duónk lett, ez kitartott a metróig és a sétáló utcán siető morózus üzletemberek és kirakatokat nézegető lányok arcába üvöltöttük a refrént.

Közérdekű információ következik: 1) a hazamenetelünk dátuma és minősége úgy változott, hogy június 14-től július 23-ig leszünk otthon, ebből az első 10 napot Eivel, 2) hétfőn költözünk, az új lakásban még nem lesz internet, ebbe a lakásba 6 hét volt a beszerelés, ezért nem valószínű, hogy sokat fogok posztolni, levelezni a következő 2 hétben.

A Mester

Master Aron Yamashita postai úton megkapta a repülőjegyét.

Pakolok

Eredetileg azt akartam írni, hogy pakolunk, de valójában Ei ma az irodában van, Mr. Február pedig - bár nagyon kooperatív - koránál fogva nem tud részt venni a dobozolásban, szóval egyedül birkózom a feladattal. Megtöltöttem 4 bőröndöt és két dobozt, sütőpapírra ragasztottam a gyerekszoba szekrényéről a matricákat, hogy fel lehessen tenni az új kéróban is és mintegy 2 órában a falat radíroztam. Az ingatlanügynökség abból kaszálja a legnagyobb bevételt, hogy nem adja vissza a kauciót, mondván, hogy megrongálódott a lakást, ezért megpróbálom olyan állapotba hozni a falat, mintha valójában nem laknánk itt. A szekrényben a tapétát az ideköltözés 0. napján sértettem fel, amikor beraktam a polcokat, itt hibajavítós golyóstollat alkalmaztam. Egy restaurátor veszett el bennem. Vagy Radírpók.

De: kudarc!

Azt sajnos elfelejtettem, hogy Walter Mária a történelem mely pillanatára értette ezt, minden esetre Mr. Február két napja rettenetesen frusztrált, ugyanis legjobb igyekezete ellenére sem sikerül másznia, mert nem tudja egyszerre mind a két felét megemelni. Egy-egy sikertelen sorozat után hason fekve bömböl és kis öklével veri a padlót. Ilyenkor megpróbálom elmagyarázni, hogy a kudarc része az életnek és meg kell tanulni feldolgozni, de nem használ, vagy legalábbis a sírást nem hagyja tőle abba.

Annyira lazák vagyunk, hogy a könyvek óta semmit sem dobozoltunk be, magukat a dobozokat pedig a lakás egy félreeső helyén stószoltuk fel, hogy ne kelljen arra gondolni, hogy akár pakolhatnánk is. Meglesz még ennek a böjtje.

Ma megvettem DVD-n a King Kongot, 2800 jenről 300-ra volt leértékelve - hülyének is megéri. És a Thomas Crown ügyet is, 500-ért. Ez a csomagolás alapján egy tékából származhat, bár ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy a közértesek kifosztották a kölcsönzőt. Félelmetes, hogy mekkora állkapcsa van Rene Roussónak.

Mr. Február rugózik

New feature:

Picaboo!

Nehogy valaki is azt gondolja, hogy mindig csak azzal foglalkozom, hogy mit lehetne megetetni Mr. Februárral. Amikor ugyanis nem eszik, akkor mindenféle fejlesztő jellegű játékon töröm a fejem, ma pl. az alábbi papagájt készítettem, ami azt hivatott demonstrálni, hogy a tárgyak akkor is léteznek, ha éppen nem látszódnak, mert mondjuk elbújtak egy joghurtospohárban. Mr. Február hamarabb rájött, hogy hol rejtőzik a papagáj, mint amennyi időbe nekem az elkészítése tellett. De azért bátorítóan rámmosolygott, mintegy értékelendő az erőfeszítésemet, majd betömte a szájába a mai újságot, mert annak azért mégis több értelme van. A tájékozottság magabiztossá tesz, ugye.

Ami pedig az étkezést illeti, azt a kompromisszumot kötöttük, hogy a répán kívül mást is beikatat a diétájába, inkluzíve gyümölcslevek, viszont nem hajlandó gyerekkocsiban utazni. Azért ezt még újratárgyaljuk.

Bronxi rapperek

Nincs kanál.

Mr. Február a nagymamánál felejtette a kanalát, ezért a mai répához a három számmal nagyobb, tartalék bébikanalat használtuk, ami három számmal több maszatolást eredményezett. Igyekeztem pozitív maradni és arra gondolni, hogy Peti mekkorát nevetne, ha itt lenne, de azért minél hamarabb visszaszerzem az eredeti eszközt.

Ma a könyvek bepakolásához lehasználtam a dobozok egyötödét, és még mindig maradt. Mármint könyv. Arról nem is szólva, hogy a lakás maradékát most a négyötödnyi dobozba kellene ügyesen berámolni. Ez annyira bonyolultnak tűnik, ohgy most inkább nem csinálok semmit és abban reménykedem, hogy majd valami csak történik a cuccokkal.

Pokolbéli víg napjaink

Vasárnap megérkezett negyven darab doboz a költözéshez. Ez annyira megrettentett bennünket, hogy az előző költözésnél jól bevált stratégiát alkalmaztuk: hirtelen elutaztunk 2 napra. Uticélunk Hakone volt, ezen belül is a Pokolvölgy. A Pokolvölgy egy 3000 évvel ezelőtt kitört vulkán krátere, ami még most is működik, legalábbis annyiban, hogy füst szivárog a földből, ami záptojásszaggal borítja a környéket és kicsit félelmetes:

a víz pedig annyira meleg, hogy tojást lehet benne főzni, méghozzá feketét. Egy tojás elfogyasztásával plusz 7 évet lehet nyerni, nekem egy jó hat hónapot, ha sikerült.


Ezen kívül láttunk még egy nagyon szép tavat, és kibéreltünk egy vizibicikli-hattyút, hogy közelről is megnézzük a tóra épült templomot. A hattyút nagyon nehéz egyszerre haladásra bírni és irányban tartani, mert vagy törzsből teljesen ki kell fordulni, hogy el lehessen érni a kormánykereket, vagy kormány előtt nagyterpeszben kell pedálozni. De azért jó volt. Hattyún kívül utaztunk kalózhajón, lanovkán, fogaskerekűn és piros erdei vasúton is. A ryokánban pedig pompás vacsorát költöttünk el, meg egy nem annyira pompás reggelit is, bár lényegesen többet ettem, mint 2 éve Kyotóban, most csak a fekete hínárt és a savanyú szilvát adtam Einek, ezeket semmilyen napszakban nem eszem meg.
Vacsora: reggeli:

A mai nap a kultúra jegyében telt, voltunk a Pola Múzeumban, ahol kiváló festmények voltak kiváló alkotóktól, csakúgy mint ルノワール [runóru] és ピカソ[pikatsu], és a Kis Herceg Múzeumban is, bár ez utóbbi zárva volt.

Sugar Cube Art a kávézóban: